Közjó és magánérdek

A képviselőházi vitanap után parlamenti bizottságok elé utaltak három törvénytervezetet is; az egyiket a kormány, a másikat az ellenzék, a harmadikat az alkotmánybíróság volt elnöke állította össze. Értelemszerűen azonban egyik sem tud megoldást kínálni arra a helyzetre, amely nem egyszerűen személyi összeférhetetlenségben, hanem a közjó és a gátlástalan biznisz ütközésével írható körül.

Nem az a baj, hogy Berlusconi a maga csaknem 13 milliárd dollárra becsült vagyonával Olaszország leggazdagabb embere. Ha ez a vagyon műkincsekben feküdne, senkinek egy szava sem lehetne. De "a lovagnak" három magántévé-hálózata van, ami mellé kormányfőként megkapta a három állami csatorna ellenőrzési jogát is, ezen kívül bankok és biztosítók, építőipari vállalatok tartoznak az érdekeltségébe, s mint Giovanni Sartori politológus megjegyezte, alig van az olasz gazdasági életnek olyan szelete, amelyre vonatkozóan a Berlusconi-kormány úgy dönthetne, hogy az ne érintse a vállalkozó Berlusconi érdekeit.

Rómában szívesen hivatkoznak példaként az amerikai letétkezelési gyakorlatra, a politikussá avanzsáló üzletemberek egérútjára, de éppen az Enron-csődöt belengő politikai bűz érzékelteti, hogy ez sem kifogástalan megoldás. Persze több a semminél, de a kiutat a köz- és a magánérdek szigorú körülhatárolásában kellene megtalálni.