Sokak olvasatában az EU hallgatása kisebbfajta „árulás” érzetét kelti, de legalábbis csalódást okoz. Hiába, nehéz megtapasztalni, hogy az unió jogosítványai távolról sem univerzálisak, csupán azon dolgokra vonatkoznak, amelyek kapcsán ilyesmivel az EU-t alkotó tagok egyhangú egyetértésben felruházták.
Hogy ez a lista mire terjed ki, az elég egyértelmű. Nehezebb eldönteni, hogy mit lehet kezdeni olyan területeken, ahol nincs egyértelműen megfogalmazott közösségi kompetencia. Főként, hogy többnyire azért nincs, mert a tagok körében e témáknál nem volt abban egyetértés, vajon legyen-e ilyen – azaz a dolognak tagállami ellenzői vannak. Ez persze nem jelenti azt, hogy ilyenkor semmit sem érdemes csinálni. Csak éppen látni kell, hogy ekkor az adott ügyek érdekében történő lobbizás a meglévő kompetenciák módosításának a követelményét is magában rejti.
A jelen esetben tárgyalt ügyek kapcsán is erről van szó. Tény, hogy nincs EU-joganyag arra vonatkozólag, pontosan miként kell festenie egy nyelvtörvénynek, vagy hogy annak végrehajtása miként történjen az adott országban élő kisebbségek esetében. Nota bene, magának a „kisebbségnek” a definíciója is hiányzik a közösségi törvénytárból. Mert sok tagország ezeket mindmáig kizárólagos nemzeti hatáskörben akarja látni.
Bizonyos elvárás létezik csak arról, hogy valamennyi tagállamnak meg kell felelnie az alapszerződésben – valamint a hivatkozott számtalan konvencióban – megfogalmazott alapvető elveknek. Mi több, az amszterdami és a nizzai szerződések óta arra is van utalás, hogy amennyiben valamely országról komoly okkal feltételezhető, hogy ezektől az elvektől súlyosan és tartósan eltér, akkor a többiek ezt akár számon is kérhetik rajta. Mindez azonban hangsúlyozottan értelmezési kérdés, amely mögött nem áll tételes, hivatkozható joganyag.
