Fogytán az idő az éghajlatváltozás megállítására
Kevesebb mint három hónapon belül, az ENSZ koppenhágai éghajlatvédelmi csúcstalálkozóján olyan döntéseket kell hozni, amelyek meghatározzák bolygónk jövőjét. Az ott kötendő megállapodás azonban veszélyben forog, mégpedig azért, mert az egymással versengő prioritások – a gazdasági fellendülés, Afganisztán és az atomfegyverek terjedésének megakadályozása – miatt nem vesszük észre a fő problémát, mielőtt túl késő. A mérleg átbillentése céljából Nagy-Britannia kormánya diplomáciai kampányt indított néhány társország – Franciaország, Finnország, Dánia, Svédország és Spanyolország – közreműködésével. Velük együtt négy fronton haladunk előre.
Először is, az éghajlatváltozás ügyét ki kell venni a „környezetvédelem” gyűjtő skatulyájából. A megállapodás nemcsak kívánatos, hanem parancsoló szükségszerűség a nemzetbiztonság és a középtávon fenntartható gazdasági fellendülés eléréséhez: felér a terrorizmus elleni küzdelem fontosságával. A jelenlegi gazdasági válság kialakulásának okai között ott volt az olaj- és az élelmiszerárak magas szintje, amely kiváltotta a globális pénzügyi egyensúlyhiányt és felhajtotta a kamatszintet. Ha ehhez hozzájön az éghajlatváltozás, az tömeges népvándorlást, szárazságot és vízhiányt okoz, az pedig feszültségeket és konfliktusokat generál a nemzetek között. A globális felmelegedés ma ugyan nincs a Biztonsági Tanács napirendjén, de oda kerül a jövőben, ha nem tudunk leszokni a szénalapú anyagokról.
Másodszor, szükségünk van egy megállapodásra, amely eleget tesz a következő egyszerű követelménynek: nem jár együtt 2 foknál nagyobb hőmérséklet-emelkedéssel. Az éghajlatváltozás ugyanis nem lineáris jelenség. Ha túllépünk a 2 fokon – és erre a tudósok egyértelműen figyelmeztetnek –, a bolygóra gyakorolt hatások katasztrofálissá válhatnak. Ugrásszerűen megnő egy ördögi kör kialakulásának a kockázata, amely megfékezhetetlen éghajlatváltozásba torkollhat, például a jégmezők felolvadásába.
Harmadszor, a Koppenhágában kötendő megállapodás legnagyobb kihívása az, hogy megtaláljuk a felelősségek tisztességes megosztását a fejlődő és a fejlett államok között. A gazdag országok történelmi felelősséget hordoznak a problémáért, mert még ma is kiugróan magas az egy főre jutó kibocsátási mutatójuk. A terhelés jövőbeni növekményének döntő hányadáért azonban a fejlődő államok lesznek felelősek, és az éghajlatváltozás legtöbb költségét is ők viselik majd. A fejlett világnak merész – 2020-ig akár 25–40 százalékos – gázkibocsátás-csökkentést kell végrehajtania. Emellett a fejlődő világ rendelkezésére kell bocsátania a szénszegény termelési technológiákat, és finanszírozni kell ezek ottani használatbavételét. A szegény államoktól – a fejlettségük jelenlegi szintjén – nem lehet elvárni, hogy csökkentsék a kibocsátásuk átfogó szintjét, de kötelezettséget kell vállalniuk a kibocsátási profiljuk olyan átalakítására, amely eltér a hagyományos, szénintenzív üzleti modelltől.
Negyedszer, változtatni kell a taktikán. Az éghajlatváltozás nem egy zéró összegű játszma. Ezért nem várhatunk a koppenhágai tárgyalások időpontjáig a lapjaink felfedésével abban bízva, hogy más országokból a legnagyobb engedményt tudjuk kisajtolni. Ebben az esetben a megállapodás vagy elmarad, vagy elégtelen lesz. Ha a szegény államok tudják, hogy a gazdagok készek a felelősség terheinek vállalására, akkor hitem szerint ők is felnőnek a feladathoz. Koppenhágára készülődve bizalmat és lendületet kell gerjesztenünk. Ez adja a súlyát az új japán kormány azon döntésének, hogy az ország gázkibocsátását 2020-ig nem a korábban tervezett 8 százalékkal, hanem 25 százalékkal csökkenti 1990-hez képest. A következő három hónap során több, hasonlóan fontos beavatkozásra lesz szükség. Mint a brit miniszterelnök érvelt: a 2020-ig terjedő időszakban évente mintegy 100 milliárd dollárnak megfelelő összegű finanszírozást kell a fejlődő világnak felkínálni, hogy megkezdhesse az átállást az alacsony szénterheléssel járó fejlődésre.
Nagy-Britannia eltökélt az iránt, hogy vezető szerepet játsszon ebben az ügyben. Mi vagyunk az első állam, amely jogilag kikényszeríthető kötelezettséget vállalt, hogy a kibocsátást 2020-ig 34, 2050-ig pedig 80 százalékkal csökkenti az 1990-es szinthez képest. Országunk azonban jóval nagyobb hatást tudna elérni egy megfelelő mértékű európai mozgósítás keretében.
Az EU rendelkezik a világ első szénterhelhetőségi piacával, amelynek révén pénzt lehet juttatni a szegényebb államoknak, ahol a kibocsátás csökkentését költséghatékonyabb módon is végre lehet hajtani. Az unió a világ legnagyobb egységes piaca. Ha szabványokat határoz meg – akár a személyautók, akár a hűtőszekrények gyártására –, akkor érvényesíteni tudja hatalmát az innováció kikényszerítésére. Az EU emellett a világ második legnagyobb segélyadományozója, ha pedig összeállít egy finanszírozási tervet az éghajlatvédelemre, akkor ki tud kényszeríteni megfelelő akciókat a fejlődő államoktól. Az unió ráadásul hat fontos csúcstalálkozót tart a decemberig tartó időszakban, amelyek központi témájává az éghajlatváltozást kellene tenni. Az Európai Unió otthonosan mozog a nagy projektek világában: végbement a megbékélés a második világháború után, létrejött az egységes piac, megvalósult az euró és a keleti bővítés. A következő nagy projekt az EU számára a környezetvédelmi unió lehetne, amely katalizátorává válhatna a szén utáni időszaknak.
Az éghajlatváltozás érinti a tudományt, a közgazdaságtant és a technológiát. Most azonban az egyezmény a politikán múlik. Új megközelítésre van szükség, mégpedig gyorsan.
A szerző Nagy-Britannia külügyminisztere
