Az ötvenes években a demokratákhoz közel álló William McChesney Martint kétszer jelölték újra az Egyesült Államokban a Federal Reserve élére, mégpedig Dwight D. Eisenhower akkori republikánus elnök idején. Paul Volckert – egy demokratát – csak egyszer jelölte újra a Reagan-kormányzat.
(A magát makacsul tartó szóbeszéd szerint James Baker akkori pénzügyminiszter úgy vélte, Volcker túlságosan elkötelezett volt a monetáris stabilitás iránt, és a választások idején nem fordított elég figyelmet a gazdasági növekedésre, amellyel javítani lehetett volna a republikánusok esélyeit.)
Alan Greenspant, a republikánusokhoz közel állónak tartott Fed-elnököt kétszer jelölte újra Bill Clinton demokrata elnök. Most Barack Obama jelentette be azon szándékát, hogy újrajelöli a posztra a republikánus Ben Bernankét.
Amint a történelem mutatja, inkább az a szokatlan, ha egy-egy elnök nem nevez újra a Fed élére olyan személyt, akit a szemben álló párt ajánlott a tisztségre. Ilyen kivételnek számított Volcker, akit Ronald Reagan mellőzött, illetve Arthur Burns, aki Jimmy Carter kegyeiből esett ki.
A Fed-elnökség az egyetlen kormányzati pozíció, amelyre ez a tétel igaznak tekinthető. Ez mutatja a státus egyediségét: olyan párton kívüli – vagy nem nagyon pártos –, technokrata pozíciót jelent, amely óriási hatalommal és cselekvési szabadsággal jár. Mint azt David Wessel legutóbbi, In Fed We Trust című könyvében állítja, itt valójában egy külön hatalmi ágról van szó.
Az amerikai elnökök tehát különleges hajlamot mutatnak arra, hogy a másik párt környezetéből származó elnököt újra kinevezzenek. Ennek okát abban kell keresni, hogy valójában két cél vezérli őket.
