A későbbi generációkra hagyta örökül a rendszerváltást követő politikai vezetés a hirtelen támadt okozta problémákat, amikor szemet hunyt afelett, hogy az állásukat elvesztő tízezrek a szociális rendszerben keresnek menekülési utat a nincstelenséggel szemben. Az iparágak teljes megszűnését eredményező munkanélküliségi sokk hatására ugyanis sokak számára csak a „lerokkantosítás” jelentett kiutat.
A néhány hónapig, évig munkanélküliként állami apanázst kapó állástalanokból a táncba készségesen beszálló orvosok a munkaerőpiactól tartósan, örökre távol maradó rokkantakat csináltak. Egy részük a feketefoglalkoztatásban találta meg a helyét, így már érdekük sem fűződik ahhoz, hogy megtalálják a visszautat.
Vannak azonban olyanok is, akik valóban elvesztették munkaképességüket. Kérdés, számukra mit hoz majd a minden évben súlyos költségvetési tételt jelentő rendszer átalakítása, amely a kormány februári reformterveinek egyik eleme lesz. Ezt ma még csak kevesen tudják.
Az viszont biztos, hogy a humánus módszer – akár a képzést, a munkaerőpiacra való visszatérést ösztönző külföldi példákat, akár a rendszeresebb felülvizsgálati előírásokat, a betegek és a szimulánsok elválasztását célzó szakértői javaslatokat követi a kormány – komoly költségekkel jár. Ahhoz tehát, hogy ilyen – sikerre joggal számító – módon oldjuk meg a problémát, először a zsebünkbe kell nyúlnunk és kifizetnünk azt a számlát, amelyet a rendszerváltáskor hagytak ránk örökül.
Van persze harmadik út is: a jogosultságok ellentételezés nélküli, jelentős szigorítása, a havonta kiutalt összeg megkurtítása, amely nem elsősorban a feketemunkásokkal, potyázókkal, hanem a valóban munkaképtelenekkel szemben lenne igazságtalan. A fűnyíróelv alkalmazása itt szociális katasztrófát okozna. Nincs mese, előbb fizetni kell.
