A tényekkel kezdve: az említett hat jogszabály az történetében példátlan mértékben határoz majd meg a tagállamok kormányai számára uniós szinten makrogazdasági elvárásokat és küszöbszinteket, illetve a nem megfelelően teljesítő tagállamokat akár pénzügyi szankciókig is terjedő számon kérő mechanizmusokkal sújthatja.
A ma még csak tervezetként létező javaslatokat az EU pénzügyminiszteri tanácsa márciusban véglegesítette, és most az a tét, hogy az elért eredményt első olvasatban sikerüljön a júniusi plenáris ülésen lenyomni az Európai Parlament (EP) torkán is. Ha ez összejönne, azzal a magyar elnökség egyik legmaradandóbb és valamennyi tagországra tartósan ható eredményét sikerülne elérni.
Csakhogy ez nem könnyű. És itt kezdődik a történet azon része – az EP-vel való elnökségi alkudozások napi buktatói –, amely az uniós „vájt fülűek” szűk csoportján túl alig-alig ismert. Mindenekelőtt: az ilyen EP kontra tagországok (illetve az őket intézményesítetten megjelenítő EU-elnökség) közötti alkukban a parlamenti álláspontot két, egymással ellentétes érdek ütközése teszi kiszámíthatatlanná. Egyfelől a politikai-ideológiai nézetkülönbség a pártfrakciók között, amely a különösen nagy téttel bíró, jelentősebb horderejű ügyeknél szokott megmutatkozni. Erre jön rá, hogy nem ritka, amikor frakciókon belül egyes domináns nemzetállami véleménycsoport hangadóvá válik, amelyen keresztül némely tagállami megfontolások is érezhető véleményformáló tényezővé válnak.
A másik, EP-álláspontot formáló tétel a testület szüntelen vitája a másik két EU-intézménnyel: az Európai Bizottsággal és a jogalkotásban vele párban álló Európai Tanáccsal. Érdekes és fontos vonása e vitáknak, hogy az EP ezekben hajlamos radikálisabb, előreszaladó, mindenki másnál „európaibb” lenni. Ez részint összefügg a magát észrevétetni akaró, „politikaitőke-gyűjtési” törekvésekkel. Részint az EP speciális helyzetéből fakad, így mindenekelőtt abból, hogy a parlament elé kerülő jogalkotási viták majdani költségterheit többnyire nem neki, hanem a nemzeti parlamenteknek kell viselni.
Végül mindezt megfejeli egy a lisszaboni szerződéssel egyre jellemzőbbé váló jelenség. Nevezetesen, hogy az új szerződéssel az EP hatásköre minden korábbinál kiterjedtebb lett, ami sok képviselőt arra ösztökél, hogy az EP a hatáskörébe tartozó ügyek időleges túszul ejtésével a hozzá nem tartozókra is hatással legyen. Tipikus példája volt ennek, amikor a parlament tavaly több hétre túszul ejtette a 2011. évi költségvetés elfogadását, hogy cserébe más területen nyerhessen el pluszjogokat.
A „hatos jogszabály” esetében az összes említett – az elnökségi munkát nehezítő – körülmény jelen van.A „jobb–bal–liberális” szemléletkülönbség ugyanúgy, mint az „előreszaladás” készsége.
Azt lehet mondani, hogy a képviselők szinte minden lényegesebb ponton erősítenék a közösségi (bizottsági) mechanizmusok szerepét a tagországokkal szemben. Növelve az esélyét annak, hogy emiatt végül a tanácsi ellenvéleményen vérezzen el a júniusi véglegesítés. És itt van az árukapcsolás. Sohasem lehet tudni, mikor fognak például a jövő évi büdzséről vitázva a nettó befizetők spórolási törekvésein felbőszülő eurohonatyák úgy dönteni, hogy addig nincs „hatos csomag”, amíg nem lehet növelni a jövő évi költségvetést.
Mindezen szirtek között hajózva próbál tehát az elnökség révbe jutni. A nyitány eddig jó volt: az EP szakbizottsága a múlt kedden elfogadásra javasolta a csomagot. Rossz hír, hogy mindezt az összes szocialista módosítási indítvány leszavazásával tette, ami még sok viszály magvát jelentheti. Lesz mit közvetíteni a júniusi plenáris ülésig hátralévő hat hétben…
