Az egyik fő probléma jelenleg az, hogy túl sok van a globális pénzügyi rendszerben, az államok, a bankok, a háztartások, főleg pedig a fejlett gazdaságok esetében. Ez pedig rombolja a bizalmat, ami visszafogja a kiadásokat, a beruházásokat és a munkahelyteremtést. Az érintett országok egyenetlen fellendüléssel és elfogadhatatlanul magas arányú munkanélküliséggel kénytelenek szembenézni. Az euróövezet adósságválsága súlyosbodott, fokozódtak a feszültségek a pénzügyi rendszerben. A politikai határozatlanság egyes pontokon tovább rontja a helyzetet. A felszín alatt érlelődő társadalmi feszültség fokozza a bizalmi válságot.
Az adott körülmények között kollektív cselekvésre van szükség a globális fellendülés kiváltásához, mégpedig négy fő gazdaságpolitikai irányba lépve: kijavítani, reformálni, kiegyensúlyozni és újraépíteni.
Ami a kijavítást illeti, mielőtt bármit is tennénk, mentesíteni kell a pénzügyi mérlegeikre eső súlyos nyomás alól az érintett államokat, a háztartásokat és a bankokat, hogy elhárítsuk a fellendülés akadályait. A fejlett államoknak hiteles középtávú tervet kell felmutatniuk a közadósság stabilizálására és csökkentésére. Ha azonban a konszolidációt túl gyorsan hajtanák végre, akkor azzal ártanak a fellendülésnek, s rontanák a munkahelyteremtés kilátásait. Olyan hiteles intézkedések, amelyek középtávon fenntartható módon képesek megtakarításokat eredményezni, teret nyithatnak ahhoz, hogy most kedvezőbbé tegyük a növekedés feltételeit. Így lehetőség nyílna a konszolidáció ütemének lassítására. Ennek pontos útja természetesen minden országban más és más lenne, mivel egyesek máris erős piaci nyomás alatt állnak, és nincs választási lehetőségük, míg másoknak nagyobb mozgásterük van még.
Egyúttal a háztartásokra és a bankokra nehezedő nyomást is enyhíteni kell. Az Egyesült Államokat illetően csak üdvözölni tudom Barack Obama elnök legutóbbi javaslatát a növekedés és a ügyének kezelésére. E téren sokat segíthetnének olyan intézkedések, mint az adósságok tőkerészének radikálisabb csökkentése, vagy a lakástulajdonosok kedvezőbb kamatokhoz juttatása. Európában pedig a szuverén adósoknak határozottan lépniük kell, hogy hiteles fiskális konszolidációval kezelni tudják a finanszírozási problémáikat. Emellett a növekedés támogatására megfelelő tőketartalékokkal kell ellátni a bankokat.
A második fő cselekvési irányt képviselnék a reformok, amelyek elindításakor előre kellene sorolni a pénzügyi szektor talpra állítását. Itt pozitívumként lehet említeni, hogy széles körű egyetértés jött létre a magasabb minőségi szintet jelentő tőke- és likviditásmegfelelőségi normák alkalmazásáról, illetve azok fokozatos bevezetéséről. Itt azonban még jelentős eltérések vannak, amelyeket csak nemzetközi együttműködéssel lehet áthidalni, ha ki akarjuk iktatni a szabályozási arbitrázs lehetőségeit (azt a jelenséget nevezzük így, amikor egy társaság egy kevésbé szigorú szabályozási környezetet kínáló országba helyezi át működését, és így jut versenyelőnyhöz — a szerk). A reformok címszavai közé még felvenném a szociális dimenziót, különösképpen a növekedés forrásainak feltárását és táplálását a szükséges munkahelyek megteremtéséhez. Ez különösen a fiatalok vonatkozásában lenne fontos.
A javasolt kollektív akciók harmadik fő irányát képviselő kiegyensúlyozás két értelemben szerepelne. Ez egyrészt jelentené azt, hogy a keresletet át kell helyezni a magánszektorhoz, amikor az már elég erőssé válik, hogy vigye a terhelést. Ez még nem történt meg. A kiegyensúlyozás másrészt azt is jelentené, hogy a globális kereslet fenntartásának feladatát – a külső deficitet mutató országokról – át kell helyezni a hatalmas folyó mérlegtöbbleteket felmutató államokra. Ha a fejlett államokban a kiadásokat csökkenteni, a megtakarításokat pedig növelni kell, akkor a kiesést át kell venniük a kiemelt felzárkózó államoknak, hogy a keresletükkel táplálni tudják a globális fellendülést. A kiegyensúlyozás ebben az értelemben sem ment végbe elégséges mértékben. Márpedig ha emiatt a fejlett gazdaságok recesszióba süllyednek, akkor annak hatásaitól senki sem menekülhet.
A negyedik fő cselekvési feladat az újjáépítés lenne. Számos országnak, közöttük a gyenge jövedelemszinttel rendelkezőknek, újjá kell szervezniük a gazdasági védelmi rendszerüket – például a költségvetési pozícióik megerősítésével –, hogy a jövőben védekezni tudjanak a gazdasági viharokkal szemben. Ennek részeként tágabb mozgásteret tudnának nyitni a növekedést elősegítő közületi beruházások végrehajtásához és a szociális védőháló kiépítéséhez.
Ilyen körülmények között a Nemzetközi Valutaalap – a maga 187 tagállamával – teljesen egyedi helyzetben van, ha elő kell segíteni kollektív akciók indítását. A gazdaságpolitikai tanácsainkkal rá tudunk világítani a legégetőbb aktuális ügyekre – a növekedésre, a főbb sebezhetőségekre és kölcsönös függőségi pontokra. A hiteleinkkel lélegzetvételnyi szünethez tudjuk juttatni a nehéz helyzetben lévő országokat. Ha pedig a válság horizontján túlra tekintünk, az IMF segíteni tud egy biztonságosabb és stabilabb nemzetközi pénzügyi rendszer kiépítésében.
A mostani nem a félintézkedések és az átmeneti megoldások ideje. Ha megragadjuk a lehetőséget, akkor kijuthatunk a mostani válságból, és helyreállíthatjuk az erős, fenntartható és kiegyensúlyozott globális növekedést. Ehhez azonban gyorsan kell cselekedni – és együtt.
Christine Lagarde, a Nemzetközi Valutaalap vezérigazgatója Ha megragadjuk a lehetőséget, akkor kijuthatunk a mostani válságból. -->
