Az elmúlt évtizedekben a nagy nemzetközi olajcégek egyre inkább tért veszítenek a nemzeti olajcégek miatt, melyek túlnyomórészt a még fellelhető hagyományos olaj- és gázkészletek felett diszponálnak. Ezért egyre nagyobb a nyomás ezeken a vállalatokon, hogy a kutatás-termelés, más néven upstream üzletágban új piacok felé nyissanak, többek közt a nem hagyományos fosszilis potenciál területén.
Az Exxonhoz hasonló, lassan reagáló óriások elé problémák garmadája tornyosul, melyek sokkal kevésbé technológiai vagy pénzügyi jellegűek, mint inkább a kockázattűréssel és döntéshozatallal kapcsolatosak. Az ilyen horizontálisan kiterjedt, de vertikálisan csak egy irányban átjárható olajcégeknél ugyanis éppen azok a tényezők hiányoznak, amelyek lehetővé tették az elmúlt években tapasztalt amerikai palagáz-forradalmat: a kis cégeket jellemző rugalmas üzleti modell és gyorsreagálású döntéshozatali rendszer, melyek a gyenge tőkeerőt know-how-val és flexibilitással ellensúlyozták.
E tulajdonságok pedig alapvető fontosságúak a nem hagyományos gázkutatás területén, ugyanis a konvencionális kitermeléssel szemben a mezők hosszú kutatási fázist igényelnek, majd ennek lezárása után rendkívüli módon lerövidül az átmenet a kitermelési szakaszba. Emellett a kutatási időszak hatalmas költségeket generál, ám az itt szerzett tapasztalatok eredményeképpen a kitermelés lényegesen gyorsabban felfuttatható, ahol már leginkább csak a beáramló tőke és az infrastruktúra szab határt annak, mekkora legyen a kitermelt gáz mennyisége.
A nem hagyományos gázkutatás ugyanis dinamikus, az iparág jó vadász módjára becserkészi, üldözi a föld alatt lapuló gázt, míg a hagyományos kitermelésre leginkább a statikusság a jellemző, ahol a vadász ül a lesben, és várja, hogy a préda megjelenjen. A gond csak az, hogy egyre több a lapuló vad, és egyre kevesebb, amely hajlandó kibaktatni a puskacső elé. A pocakosabb vadász ezért kénytelen alkalmasint elhagyni a komfortos lest, ám miután megtapasztalta a cserkelés fárasztó voltát, rendre visszavágyik oda.
Valahogyan az Exxon is így van a nem hagyományos gázüzletággal. Miután (a többi olajmamuttal egyetemben) lecsúszott az amerikai palagáz-forradalmról, bevásárolta magát több nem hagyományos projektbe, és akvizíciókra adta a fejét. Azután, hogy 2009-ben Magyarországon alig pár napos termeltetési tesztek után eredménytelennek minősített néhány kutatófúrást, vélhetően a lengyel palagáz reményében – és az akkor egy vagyonnak számító 41 milliárd dollárért felvásárolt amerikai XTO Energy miatt – továbbállt hazánkból. Összehasonlításképp, az USA-ban egy átlagos kútteszt nem napokig, hanem inkább hetekig, sőt hónapokig tart, mielőtt beindul a remélt gázhozam. Az emített lépést pedig feltételezhetően a Rosznefty-megállapodás is generálta, amely hatalmas léptékű szibériai olajkitermeléssel kecsegtet.
Könnyen megeshet, hogy a lengyel palagázprojekt a dotcom-lufihoz hasonlóan kipukkad, hiszen a várakozások hatalmasak, de a rendelkezésre álló geológiai tudás korlátozott. Magyarország ezzel szemben mind a földtani feltérképezettség, mind a technológiával kapcsolatos tapasztalatok területén a lengyelek előtt jár. Emellett az Exxon-fiaskó után azt is megtanulta az iparág, hogy jobb csendben maradni, és tenni a dolgát, mindenféle felhajtás nélkül, mint túlzott várakozásokat generálni stabil alapok hiányában. Az amerikai cég lépései pedig felvetik a kérdést: vajon a nagyméretű olaj- és gázvállalatok mennyiben képesek alkalmazkodni az újszerű kihívásokhoz, amelyeket a nem konvencionális kitermelési módok állítanak eléjük? Egyelőre úgy tűnik, nehézkesen.
