Európa Japánja?
A válság alatt az olasz társadalom különös módon stabil maradt. A kisszámú, visszafogott tiltakozó akció még csak nem is emlékeztet a görögországi, spanyolországi, portugáliai vagy írországi eseményekre, hogy az arab világot az elmúlt években felkavaró fordulatokat ne is említsük. 2011-ben az Egyesült Királyságban, az idén pedig még Svédországban is voltak zavargások.
Az, hogy Olaszországban nem tört ki a népharag, részben az előző generációk által felhalmozott megtakarításokkal magyarázható. Vannak azonban mélyebb társadalmi és politikai erők is, amelyek azzal fenyegetnek, hogy Olaszországot csendes hanyatlásba taszítják – annak mintájára, ami Japánban történt az eszközbuborék 1990-es kidurranása után.
Japán példája – a több mint 20 évig tartó stagnálás – fontos tanulságokkal szolgál arról, mi történik a válság sújtotta, öregedő lakosságú demokratikus államokban. Az „elveszített évtizedek” alatt a japán kormányok hagyták, hogy az államadósság az égbe emelkedjen, a gazdaság mélyen gyökerező problémáival ugyanakkor nem voltak hajlandóak szembesülni. A japán vezetők persze azért nem szánták el magukat bátor reformlépésekre, mert szavazóik ezt következetesen nem is követelték tőlük. A japán társadalom a világ egyik legöregebbje, a lakosság nagyjából 40 százaléka 54 évesnél idősebb, a medián életkor pedig 45,8 év. Az idősebb polgárokat a megtakarításaik tették hajlamossá a gazdasági tompultságra. Amikor a bankok visszafogták a hitelezést, a pénzforgás lassult, a fogyasztói árak pedig csökkentek, akkor javult a nyugdíjasok és az állampapírokba fektetők vásárlóereje. A nyugdíjkorhatár felé közeledők pedig tudták: nem valószínű, hogy a nem versenyképes gazdaságban elveszítik az állásukat.
Az olasz lakosság jelenleg a világon a harmadik legöregebb: 33 százalék legalább 55 éves, a medián életkor pedig 44,2 év. Ahogy Japánban, az idősebbek jelentős megtakarításokkal rendelkeznek. A piemonti régióban például 66 év azoknak az átlagéletkora, akiknek a megtakarítása legalább 350 ezer euró. Olaszország 60 millió lakosából 18,6 millióan kapnak nyugdíjat (bár 11 millióan kevesebb mint 1000 eurót havonta), miközben a teljes állásban foglalkoztatottak száma mindössze 12 millió.
Olaszország gondjai – ahogy Japánéi – a generációs egyenlőtlenség növekedésével súlyosabbá váltak. Egyszerűen arról van szó, hogy az áruk és szolgáltatások árának csökkenése nyugdíjasok számára kedvező, a termelők és a szolgáltatók számára viszont nem. A két csoport így különböző megoldásokat javasol. A munkát terhelő adók mérséklése például a kisvállalkozásoknak teret nyitna a fejlesztéshez, az innovációhoz és a versenyképesség javításához, amivel munkahelyeket teremtenének és lendületet adnának a gazdaság egészének – de ehhez talán éppen a nyugdíjakat kellene csökkenteni.
Az olasz adórendszer a megtakarítók érdekeit védi. Miközben az állampapírok hozama után 12,5 százalékos az adó, a saját pénzüket kockáztató vállalkozók számára egy új üzlet elindításakor a költségek nagyjából 50 százalékát az adók adják. Az ingatlanadóból az állam bevételeinek nagyjából 2 százaléka származik – az OECD-átlag 4 százalék –, és a kormány ezt is csökkenteni kívánja. Az ingatlanok bérbeadói a bérleti díjak után mindössze 15 százalékos, a segédmunkások igen szerény jövedelmük után 23 százalékos adót fizetnek.
És miközben a nyugdíjasok és a termelők érdekei egyre inkább elválnak egymástól, az előbbiek a szavazófülkékben egyre erősebbek – és nem csupán demográfiai okokból. Az EMG felmérése szerint a 18–34 éves olaszoknak 60 százalékáról valószínűsíthető, hogy elmegy szavazni, míg az 55 év feletti korosztályban ez az arány 72 százalék. A szavazási hajlandóság a nyugdíjasok körében a legmagasabb (73 százalék), az egyetemisták és a munkanélküliek pedig a sor végén helyezkednek el.
Nem meglepő, hogy azok mutatják a legnagyobb szavazási hajlandóságot, akiknek az érdekeit a politika eddig kiszolgálta. Ez azonban egy rossz kört generál: mivel a fiatalok elfordulnak a politikától, a döntéshozók továbbra is inkább az idősebbek érdekeit képviselik.
A legutóbbi időben Japánban lezajlott fordulat okot adhat a reményre. A Kína felemelkedése miatti növekvő aggodalom arra bátorította a választókat, hogy álljanak Sinzo Abe miniszterelnök reformprogramja mögé. Az „Abenomics” eredményeire még várnunk kell, de a cél egyértelmű: a régóta stagnáló japán gazdaság újraélesztése.
A kérdés csak az, hogy milyen sokkhatás bírhatná rá az olaszokat egy hasonló váltásra. Az 1999-es euróbevezetés ehhez kevés volt, ahogy a feltörekvő piacok által támasztott erősödő verseny is. Ha azonban az olasz választók továbbra sem követelik meg vezetőiktől, hogy feleljenek meg a gazdaság által támasztott kihívásoknak, akkor félő, hogy az országra egy – vagy éppen két – Japán-mintájú elveszett évtized vár.
Copyright: Project Syndicate, 2013.
www.project-syndicate.org
