Decembert írunk: sorjáznak a 2016-os előrejelzések. Különös módon a hivatalból optimisták és a zsigeri pesszimisták között csekély az eltérés az új év gazdasági folyamatait illetően. Valóban érdekes ez, hiszen gazdaságunk tényleges teljesítményét két külső tényező nagyban meghatározza. Az egyik a külvilág, leegyszerűsítve a német konjunktúra. Ami persze túlzó, bár a keleti nyitás meghirdetése óta egyre találóbb megfogalmazás: kivitelünk minden korábbinál inkább függ a német vagy a német közvetítéssel elért piacoktól.
Ez átvezet a másik nagy tényezőcsoporthoz, a politikához. Az államszocialista rendszer végén létezett egy általános nézet, szilárd marxi alapon: a piacgazdaság egyebek közt abban különbözik a tervgazdaságtól, hogy abban a gazdasági, üzleti élet nagymértékben független a politikától. Az állam alig szól bele a termelésbe, leginkább az új érték átcsoportosítását végzi: a szociális békét vásárolja meg adózási eszközei révén.
Nálunk ez sem egészen így lett. Újraosztásunk mértéke kiemelkedik a volt tervgazdaságok közül, sőt immár mikromenedzselésig fajul a kormányzati aktivitás. Magas politikai szint dönt a boltok nyitva tartásáról, a trafikok új tulajdonosairól, a kastélyok helyreállításáról, a hirdetőoszlopokról, erdők és szántók értékesítéséről meg arról, hogy melyik iparág mennyi adót fizessen a hivatalos társasági felett. Talán Marx rosszul tudta. Vagy ami valószínűbb: jól tudta, hogy milyen a piacgazdaság ideáltípusa. A mienk pedig nem olyan.
Mindebből a prognózisok készítői számára az következik, hogy a magyar gazdaság potenciáljához, az „úgy egyébként” feltételezhető teljesítőképességéhez hozzá kell saccolni a két nagy tényező várható alakulását. Nos, az európai konjunktúra előreláthatólag némileg tovább javul. A nemzetközi pénzmozgásokra nem jeleznek előre olyan drasztikus változást, amely az igen nyitott magyar gazdaság működési kereteit megrengetné. A külső elemzők ilyen alapon elég optimisták.
Ami a másik csoportot illeti, a politikát továbbra is nehezen kiszámíthatónak tartják. Emiatt állhat elő az a lehetetlenség, hogy az állam nemzetközi hitelminősítése 2015 végén pontosan olyan (BB plusz szintű), mint bő két évtizede, a rendszerváltoztató folyamat elején, a nagy visszaeséskor, amikor hazánk még nem volt a az OECD tagja, és csak baráti biztatást kaptunk az uniós tagság türelmes kivárásához.
A belpolitikai tényező megértésében az EU, az OECD, az IMF vagy a Moody’s ökonometriai készségekkel jól ellátott elemzőivel szemben mi itt valóban helyzeti előnyt élvezünk. Közelről látjuk, és jobban értjük, hogy mi mozgatta a történéseket az elmúlt hat-hét évben. Nem kell prófétának lennünk a jövő felismeréséhez sem. Az ember elolvassa a tavaly írt elemzéseit, és bólint: már akkor megírtam, hogy milyen veszélyt kellene elkerülni, és milyen csábítást kellene a politikának bölcsen elhárítania. Majd a következő cikkben a szerző regisztrálja a faux pas megtételét, és reményét fejezi ki, hogy talán sikerül ügyesen kikerülni a következő veszélyzónát.
Persze nagyképűség lenne azt állítani, hogy mindent pontról pontra előre lát az ember. Van egy szalonképtelen vidám történet az egyszeri falusi emberről, akit sétarepülésre visz a neki imponálni akaró ifjú pilóta. A vicc csattanóját nem sütöm el, de magam is elmondtam már, ahogy az egyszeri ember: „No, ezt már én sem gondoltam.” Az a biztos tudásunk azonban lelohasztja a jókedvet, hogy a hatalom kezével mozgatott gazdaságban nem érdemes beruházni, nehéz tervezni, és idővel elakad a fejlődés. Csak az nem biztos, hogy mindez mikor lesz. De fel a fejjel, elvégre itt a szilveszter.
