A magánszektorban 275 ezer új munkahely jött létre decemberben az Egyesült Államokban, jelentette az ADP kutatóintézet, s alighanem nem csalódnak majd azok az elemzők, akik 200 ezer új állást prognosztizálnak a teljes gazdaságban. Az adatot pénteken teszi közzé a munkaügyi minisztérium statisztikai részlege. Folytatódhat a szeptember óta tartó irányzat, marad a havi kétszázezres átlag. A szeptember–novemberi munkaerő-piaci folyamatokat örvendve nyugtázták a jegybank (Fed) a decemberi ülésén, amelynek jegyzőkönyvét szerdai lapzártánk után tették közzé.
S bár a gazdaság állapota miatt egyhangúlag döntöttek a kamatemelésről, a nyíltpiaci bizottság tagjai közül néhányan nehéz szívvel adták hozzájárulásukat, mert aggódnak az alacsony miatt. A Fed által elsődlegesen figyelt személyes fogyasztási árindex (PCE) éppen csak emelkedik, ráadásul tovább esik az olaj ára, míg az élelmiszer- és energiaáraktól megtisztított magmutató is csupán 1,3 százalékos, vagyis szintén jóval elmarad a kétszázalékos céltól.
Az év eleje óta aztán több döntéshozó is megszólalt. Stanley Fischer alelnök a Fed előrejelzésének megfelelően megismételte: idén négy kamatemelés is lehetséges, s a piac alábecsüli a kibontakozó trendet. Kissé másképp fogalmazott John Williams, a San Franciscó-i Fed-tagbank elnöke, aki ebben az évben ugyan három-öt kamatemelést vizionál, de úgy véli, ha a világgazdaság növekedése lassul, ha a globális inflációs ütem csökken, ha a dollár tovább erősödik, akkor a Fednek továbbra is laza monetáris politikát kell alkalmaznia.
A piac valóban másra számít. A jegybanki előrejelzés szerint az év végére az 1,25–1,5 százalékos sávba kerülhet a kamat, ez fél százalékkal magasabb a piaci árazásnál, 2018-ra kitekintve pedig egy százalékkal. A Financial Times pedig felvetette: vajon 2016 lesz-e az az év, amikor a jegybank súlyos hibát követ el. Ha nem figyel kellőképpen Kínára és a világgazdasági hatásokra, s túlzottan szigorít, globális károkat okozhat. A Roubini Global Economics csütörtöki elemzésében kifejti: ha az infláció nem közelít a célhoz az első fél évben, akkor a nyíltpiaci bizottság egyre több tagja szavazhat a kamatemelések ellen.
A londoni The Economist szakcikke a likviditási csapda fogalmát taglalja – amikor a jegybanki kamat nullára esik, és a mennyiségi lazítás sem hatékony, mert nincs kinek hitelt nyújtani. A szerző emlékeztet rá: az utóbbi években több jegybank is megpróbálta történelmi mélypontokról feljebb vinni a kamatszintet, de ez kudarcba fulladt, és csökkentésre kényszerültek. S most a Fed is így járhat. Az amerikai gazdaság lassabban bővül, mint a válság előtt, alig mérhető az infláció, és a várakozások is a mélyben.
Az alacsony nominális kamat és infláció miatt a reálkamat szintje is egyre süllyed. Ez súlyos kihívás jegybankok és kormányok számára – ismerte el az Amerikai Közgazdasági Társaság minapi ülésén Stanley Fischer. Az elméletileg ideális szinten az erőforrások teljes kihasználása megvalósul kétszázalékos infláció mellett. Ám az utóbbi évek jegybanki prognózisai szerint ez a szint fél százalékponttal, 1,5 százalékra esett. Ennek több oka van: elégtelen a kereslet, egyre lassul a termelékenység növekedési üteme, a forradalmi vívmányokkal előálló információs technológiai cégek tőkeigénye elenyésző, elöregedik a társadalom, egyre nagyobb a megtakarítás a feltörekvő országokban is, és – ahogy ezt Larry Summers volt pénzügyminiszter, a tartós pangás tanának hirdetője is hangoztatja – nincs elég beruházási lehetőség. A kibontakozás eszközei közül Fischer elveti az inflációs cél emelését, amely befolyásolhatná az előretekintő reálkamatot, és ekként élénkíthetne, és elutasítja a negatív jegybanki kamatot, nem megkérdőjelezve a svéd, a dán és a svájci kísérleteket. Megoldásként ajánlja az állami költekezést az infrastruktúra és az oktatás fejlesztésére. A The Economist globális összefogást sürget a megtakarítás és a beruházás egyensúlyának javítására, ideértve a hitelképes országok költekezését. Máskülönben a globális gazdaság egyre nagyobb része kerül likviditási csapdába, s kényszerül vergődésre.
