Az alacsony nominális kamat és infláció miatt a reálkamat szintje is egyre süllyed. Ez súlyos kihívás jegybankok és kormányok számára – ismerte el az Amerikai Közgazdasági Társaság minapi ülésén Stanley Fischer. Az elméletileg ideális szinten az erőforrások teljes kihasználása megvalósul kétszázalékos infláció mellett. Ám az utóbbi évek jegybanki prognózisai szerint ez a szint fél százalékponttal, 1,5 százalékra esett. Ennek több oka van: elégtelen a kereslet, egyre lassul a termelékenység növekedési üteme, a forradalmi vívmányokkal előálló információs technológiai cégek tőkeigénye elenyésző, elöregedik a társadalom, egyre nagyobb a megtakarítás a feltörekvő országokban is, és – ahogy ezt Larry Summers volt pénzügyminiszter, a tartós pangás tanának hirdetője is hangoztatja – nincs elég beruházási lehetőség. A kibontakozás eszközei közül Fischer elveti az inflációs cél emelését, amely befolyásolhatná az előretekintő reálkamatot, és ekként élénkíthetne, és elutasítja a negatív jegybanki kamatot, nem megkérdőjelezve a svéd, a dán és a svájci kísérleteket. Megoldásként ajánlja az állami költekezést az infrastruktúra és az oktatás fejlesztésére. A The Economist globális összefogást sürget a megtakarítás és a beruházás egyensúlyának javítására, ideértve a hitelképes országok költekezését. Máskülönben a globális gazdaság egyre nagyobb része kerül likviditási csapdába, s kényszerül vergődésre.