Magasabb minimálbérekre van szükség

Ha minden más kudarcot vall, akkor próbáld meg a korábban elképzelhetetlent. Ez nem egy rossz gazdaságpolitikai alapelv a jó időszakokban. Mostanság pedig talán éppen erre van szükség: sok nyugati ország – köztük főként az Egyesült Államok, Japán, Németország, talán az Egyesült Királyság és hamarosan az eurózóna-tagállamok nagy része – kormányzatának aktív szerepet kellene vállalnia a bértárgyalások terén, különösen az alacsony keresetűek esetében.

Japánt az elmúlt 15 évben alacsony növekedés, a háztartások gyenge kereslete (különösen a szegényebb családok esetében), növekvő egyenlőtlenség és szegénység jellemezte. Hasonló a helyzet most az USA-ban. Valójában ez segítette Donald Trump elnökké választását, mivel létrejött egy olyan jelentős számú réteg, amelyet elég jogosan Donald Trump az „elfeledett amerikaiaknak” nevezett. Továbbá hasonló dolog történt az Egyesült Királyságban is, ahol az úgynevezett „magukra hagyottak” a Brexitre szavaztak.

A bérek – különösen a jogszabályban rögzített minimálbérek – erőteljes növelése nélkül a populizmus továbbra is virágozni fog, és sok nyugati gazdaságot a lassú növekedés jellemez majd. Mégis, az a feltevésem, hogy a kormányzatoknak közvetlenül be kellene avatkozniuk az alacsonyan képzett munkavállalók bérének növekedése érdekében, várhatóan azt váltja majd ki, hogy néhányan azt gondolják, elment a józan eszem. Nem tudom, hogy a magasabb minimálbér a munkanélküliség növekedését okozhatja? Nem hallottam a robotok elterjedéséről és az automatizáció egyre növekvő szerepéről, ami munkahelyek megszűnésével jár együtt? Nem hiszek a piaci megoldásokban? Mindegyik kérdésre „de, igen” a válasz, azonban a szakpolitikai intézkedéseket a meglévő helyzethez kell igazítani, és azoknak tükrözniük kell a különböző csoportok eltérő érdekeit. A fő oka annak, hogy a kormányok miért haboznak beavatkozni a bértárgyalásokba, abban keresendő, hogy feldereng az 1970-es évek magas inflációjú időszakára jellemző, hatástalan bér- és árkontroll-mechanizmus emléke. A második ok az üzleti élet lobbitevékenységéhez köthető, amely azt állítja, hogy a cégek versenyképessége függ az olcsó munkaerőtől. A kormányoknak is megvan a saját szempontjuk: az állami szféra ugyanis sok minimálbért kereső munkavállalót alkalmaz.

Most azonban elérkezett a bátor lépések ideje. A magas államadósság miatt a fiskális politika lehetőségeit – az adócsökkentést és az állami kiadások növelését – csak igen korlátozottan lehet alkalmazni a kereslet élénkítésére. A monetáris politika eszközei – különösen a mennyiségi lazítási programok – is már kimerítették lehetőségeiket. Az egyedüli opció lényegében a bérintervenció maradt.

A minimálbér emelésének kockázata talán már nem olyan nagy, mint azt korábban feltételezték, legalábbis most ez a helyzet. Természetesen vannak olyan időszakok, amikor a béremelések ártanak a foglalkoztatottsági helyzetnek. A mostani azonban nem egy ilyen időszak: az USA-t, Japánt, Németországot és az Egyesült Királyságot lényegében a teljes foglalkoztatottság jellemzi. Ezekben az országokban nem a munkanélküliség növekedésének, hanem a bérek stagnálásának a veszélye fenyeget, ami azt okozza, hogy a háztartások kereslete alacsony marad. Ez pedig eltántorítja a cégeket a beruházásoktól. Az egyenlőtlenség korunk legnagyobb sorscsapása. Az alacsonyan képzett munkavállalók alkuerejét az automatizáció és a fejlődő országok jelentette verseny jelentősen aláássa. A kormányoknak bátor lépéseket kell tenniük, ha nem akarják, hogy az „elfelejtettek” folyamatosan lemaradjanak és elidegenedjenek.

Az 1960-as években Japán „jövedelemduplázós” terve elősegítette a fogyasztói gazdaság kialakulását. Talán eljött az ideje egy „minimálbér-duplázós” tervnek, amelyet pár év alatt lehetne fokozatosan bevezetni, időt adva az üzleti életnek az alkalmazkodásra. Azon politikai vezetők számára ez egy politikailag igen előnyös megoldás lenne, akik a nagyon gazdagoktól kapják a pénzügyi, míg a hátrahagyott emberektől a választói támogatást. Donald Trump elnök úr, nem érdekelné ez a megoldás?

Copyright: Project Syndicate, 2017

www.project-syndicate.org