Újszerű modellezési technika a bankrendszer vizsgálatára

A pénzügyi válság rámutatott arra, hogy egy gazdaságban kialakulhatnak hosszan elnyúló egyensúlytalanságok, így ezek megértéséhez és kezeléséhez a modern közgazdaságtan főáramú, egyensúlyi megközelítésétől eltérő modellezési technikákra lehet szükség. A makroprudenciális eszközök a pénzügyi stabilitást igyekeznek hosszú távon elősegíteni, csökkentve a pénzügyi rendszert érintő szisztematikus kockázatok, többek között a különböző egyensúlytalanságok felépülését. Ahhoz, hogy a bevezetni kívánt eszközök hatását megfelelően lehessen modellezni, a makroprudenciális kérdések vonatkozásában a Magyar Nemzeti Bank egy feltörekvőben lévő technika, az úgynevezett ágensalapú modellezés felé fordul, és egy olyan modellt fejleszt, amely képes a gazdaságban lévő hosszú távú egyensúlytalanságok modellezésére.

Egy tipikus főáramú makroökonómiai modell (úgynevezett dinamikus sztochasztikus általános egyensúlyi, röviden DSGE modell) racionális szereplőket és piaci egyensúlyt feltételez. Az egyensúly kialakulása elsősorban a racionális várakozások feltételezésének köszönhető: minden szereplő tisztában van a gazdaság működési mechanizmusaival, így mind eleve tudják, hogy a fogyasztók és a termelők döntéseinek kölcsönhatásaként milyennek kell lennie a piaci egyensúlynak az egyes időszakokban, és egyből ez alapján termelnek.

A racionális várakozások feltételezése ahhoz is hozzájárul, hogy a gazdaság a kilengések után is magától visszataláljon a hosszú távú egyensúlyhoz. A pénzügyi válság azonban rámutatott arra, hogy a gazdaság nem feltétlenül áll helyre magától egy sokkot követően. Sőt a válságot valójában az idézte elő, hogy előtte az ingatlanpiacon és a hitelezésben is nagymértékű eltérés mutatkozott a hosszú távú egyensúlyhoz képest, vagyis egyensúlytalanságok alakultak ki.

Ennek megfelelően sok főáramú közgazdász az egyenletrendszer biztosította kényelmet megtartva a racionális várakozásokat próbálta egyéb, de továbbra is egyenletek segítségével leírható szabályokkal helyettesíteni. Ez továbbra is rányomja a bélyegét az alkalmazható szabályokra, és megnehezíti a szereplők heterogenitásának megjelenítését is. Márpedig a pénzügyi közvetítőrendszerben fellépő kockázatok egy része a szereplők nagymértékű heterogenitásából fakad (pl. hitelezési kockázatok vagy fertőzés a bankközi piacon). Ezek fényében az MNB alkalmazott kutatói egy másik módszertan segítségével kezdtek el modellt fejleszteni a makroprudenciális eszközök vizsgálatára, az ún. ágensalapú módszertan felé fordultak.

Az ágensalapú modellezés a főáram egyenletrendszere helyett szimulációra épít. A modellben heterogén ágensek vannak (például háztartások, vállalatok és bankok), amelyek tetszőleges dimenzió mentén különbözhetnek egymástól: az egyes fogyasztók például eltérhetnek egymástól jövedelmükben, életkorukban, megtakarításaikban stb. A szereplők tetszőleges szabályok alapján dönthetnek arról, hogy mennyit termeljenek vagy fogyasszanak. (A szabályok megválasztásában sokat segíthetnek például a kísérleti közgazdaságtan eredményei.)

Egy ágensalapú makromodellben is periódusok követik egymást, viszont adott perióduson belül az események nem szimultán történnek, hanem megvan a maguk sorrendisége, ami azt is befolyásolja, hogy az egyes szereplők a döntéseik meghozatala során milyen információkat figyelhetnek meg. A vállalatok nem feltétlenül tudják előre, hogy ténylegesen mennyi terméket fognak tudni eladni, így egyensúlytalanságok is könnyebben kialakulhatnak. Amennyiben az egyes szereplők viselkedési szabályai korlátozott racionalitást jelenítenek meg (a véletlent leszámítva sem látják előre tökéletesen a folyamatokat), buborékok és tartós egyensúlytalanságok is könnyebben felépülhetnek.

Ilyen megközelítéssel kezdték el a fejlesztők felépíteni a makroprudenciális eszközök vizsgálatára szánt modellt, hogy ezen eszközök megfelelő kombinációjával minél kisebb reálgazdasági áldozat mellett lehessen csökkenteni a pénzügyi stabilitást veszélyeztető rendszerszintű kockázatokat. A modell jelen formájában egy fogyasztási terméket tartalmaz, amit azonban heterogén versengő vállalatok állítanak elő. A homogén terméket minden vállalat munka és tőke felhasználásával állítja elő, a tőkejószáguk által meghatározott termelékenységükben azonban különböznek egymástól. Az egyes vállalatoknak azonban lehetőségük van arra, hogy kevésbé termelékeny tőkéjüket idővel hatékonyabbra cseréljék. A termeléshez és a fogyasztáshoz szükséges tranzakciókat a bankrendszeren keresztül hajtják végre a szereplők, a kereskedelmi bankok pedig rövid és hosszú lejáratú hiteleket is nyújthatnak a vállalatoknak.

A bankrendszer modellezésekor általában két megközelítés közül szoktak választani a modellezők: az egyik megközelítés szerint a bankrendszer pénzügyi közvetítő, vagyis az egyes bankok a hozzájuk beérkezett megtakarításokat (betéteket) hitelezik tovább: abban segítenek, hogy a megtakarítások azokra a helyekre kerüljenek, ahol a legnagyobb szükség van rájuk. Az újabb modellekben azonban egyre inkább kezd megjelenni a pénzteremtő megközelítés: a bankok nemcsak a korábban beérkezett megtakarításokat helyezik ki hitelként, hanem az új hitelkihelyezéssel hoznak létre betéteket. Ez a megközelítés jobban kidomborítja a bankrendszer valós működését és a fizetőeszköz hitelpénz jellegét: a pénz mögött valakinek az adóssága áll. Miközben a DSGE modellek jellemzően a pénzügyi közvetítő megközelítést alkalmazzák, az MNB új modellje már a pénzteremtő mechanizmusra épít, a makroprudenciális célokra való felhasználással összhangban.

A GDP alakulásában úgynevezett ciklusokat figyelhetünk meg (üzleti ciklus): a GDP kilengéseket ír le hosszú távú trendje körül, néhány évig a trend szerinti értékénél magasabban alakulhat, majd pedig néhány időszakon át annál alacsonyabban. A GDP ciklikusságához hasonlóan a hitelállomány alakulásában is hasonló mintát fedezhetünk fel (hitelciklus), míg azonban a GDP egy-egy ciklusa jellemzően 6-8 évig tart, egy hitelciklus akár 20-30 évig is eltarthat. Ez utóbbit a DSGE modellekbe egyelőre nem sikerült megfelelően beépíteni, az MNB ágensalapú modelljében azonban a ciklusok hossza összhangban áll az empíriával. A modellben a gazdaságot időnként jelentős mértékű technológiai sokkok érik, amelyek eredményeként a vállalatok meglévő tőkeállományuknak egy részét hatékonyabbra cserélik, ami üzleti ciklusokhoz vezet. A tőkeállomány lecserélése költséges, ezért nagyobb mértékű hitelfelvételre kényszerülhetnek a vállalatok, ez a pluszköltség azonban idővel a nagyobb profitabilitásnak köszönhetően megtérülhet. A modellben így megjelentek üzleti és hitelciklusok is, és bár a kettő kölcsönösen hat egymásra, a hitelciklusok jellemzően hosszabbak.

A hitelciklus felépülési szakasza alatt tartós egyensúlytalanság léphet fel a gazdaságban, ami a bankrendszer szemszögéből rendszerszintű kockázatot jelent, vagyis potenciális veszélyt a pénzügyi stabilitásra. Ez a rendszerszintű kockázat később a hitelek egyidejű bedőlésekor olyan mértékű veszteséget generálhat a bankrendszer számára, ami a kelleténél nagyobb mértékben fogná vissza a hitelezést, és így elnyújtaná a gazdaság kilábalását is. Ezt elkerülendő, a hitelállomány túlzott növekedése során a makroprudenciális hatóságnak lehetősége van anticiklikus tőkepuffer kivetésére. A tőkepuffert a bankoknak a túlzott hitelkiáramlás alatt kell megképezniük, ezt a puffert azonban a recesszió során felhasználhatják, csökkentve a hitelezés visszaesésének a mértékét. A modellben ennek az eszköznek a hatását is megvizsgálták a szerzők, és ez a felépülési szakasz alatt némileg alacsonyabb növekedést eredményezett, a recesszió során viszont nagymértékben tompította a hitelezés visszaesésének negatív hatását.

A fejlesztés végső eredménye egy olyan modellkeret lesz, amely realisztikus feltevéseinek köszönhetően hatékonyan segítheti a makroprudenciális eszközök megfelelő alkalmazását és összehangolását.