Lassan eltűnik a Libor, azonban több királyjelölt is sorban áll a pozícióért

Tavaly „ünnepeltük” a Libor-botrányok kipattanásának tizedik évfordulóját. 2008. április 16-án a The Wall Street Journal közölt egy tanulmányra alapozott cikket, amely a Libor kiszámításának hitelességével kapcsolatban súlyos kétségeket tárt fel. A szerző szerint a bankközi kamatlábmutató kiszámításához adatot szolgáltató bankok (a Citigroup és az HSBC mellett 14 másik bank) szándékosan alacsonyabb értékeket közöltek a Brit Bankszövetséggel (BBA), hogy így csökkentsék finanszírozási költségeiket. Az első igazán gyanús nap április 7-én volt, ekkor a bankok egymás között 2,82 százalékon számoltak el, míg a Libor 2,72 százalékon állt. Amint a BBA figyelmeztetett, hogy a csalókat azonnal kizárják, a legrövidebb Libor-mutatók több mint 10 bázispontot emelkedtek két nap alatt, ezzel sokan bizonyítottnak látták a csalást. Pikáns részlet, hogy Nagy-Britanniában az angol kormány és a jegybank nyomására manipulálták a referenciakamatot.

Ezek után csak négy évvel később, 2012-ben jutott a Bank of England arra a következtetésre, hogy a Libor nem megbízható, ezért 2013-tól megnövelték a Sterling Overnight Index átlag (Sonia) jelentőségét. 2017-re a bankok is kapituláltak, ebben az évben húsz nagybank megegyezett arról, hogy 2021-ig támogatják a manipulációs botránysorozatban érintett Libor fennmaradását, de egyben megkezdik a megoldáskeresést.

Mostanra a 300 ezermilliárd dolláros piac szereplői – kötvények, jelzáloghitelek, derivatív eszközök – keresik megbízható támaszukat, egy olyan globális kamatlábmutatót, amely hitelesen közvetíti a piacok mozgásait. A fő probléma, hogy a Libort ugyan még számolják és közreadják, de az alárendelt termékek likviditása drámaian lecsökkent. Például a három hónapos fontbetétek napi átlaga 2017-ben mindössze 187 millió fontot tett ki, s erre támaszkodik az a három hónapos font-Libor, amelynek alapján sokszoros kitettségű fontderivatív terméket áraznak. Igaznak bizonyult a mondás, itt a nyúl viszi a vadászpuskát.

Most a brit hatóságok azt tervezik, hogy a Libor összeállítását 2021-ben leállítják, s mivel nem kérnek be adatokat a bankoktól, nem is számolják majd a benchmarkot. Van azonban egy bökkenő. Libor addig van, amíg a bankok használják, az átalakulás során sok technikai problémát kell megoldani. A bankok kezében van a befejezés lehetősége: amíg kiadnak olyan termékeket, amelyeknek a Libor a referenciájuk, a lejáratukig él a fogalom. Jó kérdés például, hogy mi legyen az átmeneti időszakkal.

A korábbi tapasztalatok miatt az egyes szereplők nem kezdtek el globális indexen gondolkodni, hanem az egyes országok más-más megoldást javasolnak. A britek a Sterling Overnight Indexed Average mellett teszik le a voksot, amely abból a kamatszintből számol átlagot, amelyet a bankok fizetnek az overnight betétekre. Szerintük ennek a benchmarknak az az előnye, hogy valós, likvid piacokra alapították, s már 2018 áprilisa óta a brit jegybank látja el az adminisztrációt és publikálja az értékeket. A Sonia másik előnye, hogy az overnight indexált swappiacon már régóta használják, ezért kiszámíthatóbb, és hűen követi a piaci folyamatokat. Erről sikerült meggyőzni a brit Lloyds Banking Groupot, amely 750 millió dollárnyi Soniához kötött kötvényt bocsátott ki, az Európai Befektetési Bank is hasonlóképpen tett 1 milliárd dollár összegben.

A svájciak megoldása, a Saron annyiban különbözik a Libortól, hogy ténylegesen végrehajtott tranzakciókból és a fedezett bankközi pénzpiaci tranzakciók kötelező kamatlábjegyzéseiből indul ki, Thomas Jordan jegybankelnök is letette mellette a voksát. Nagy előny, hogy a Saron és a Libor 3 havi tenorjának értéke szinte azonos, ezért a monetáris politikai döntések újrahangolása könnyebb lehet. Ezt a kamatlábat is valóságos tranzakciók alapján határozzák meg, a bankközi finanszírozás átlagáraként működhet, ha nemzetközileg is elterjed.

Az Egyesült Államokban a Secu­red Overnight Financing Rate (SOFR) elterjesztésével próbálják leváltani a Libort. A Financial Times tavaly ősszel arról számolt be, hogy az amerikai állami jelzálog-finanszírozó, a Fannie Mae már hatmilliárd dollár értékben bocsátott ki olyan kötvényeket, amelyek ehhez a rátához kötöttek, az IMF pedig már egymilliárd dollárnyi kibocsátást hajtott végre ezzel a referenciával. Megszületett már a japán megoldás is, a Tokyo Overnight Average Rate, a Tonia.

Akármennyire dicsérik is ezeket az új indexeket, valójában nem hoznak nagy újítást. Az amerikai SOFR kivételével ezek az egyes országok overnight kamatszintjét mérő benchmarkok, amelyeket már korábban is használtak. Valóban stabilabbak, és a mögöttük lévő piac likvidebb, mint most a Liboré, de nagy hátrányuk, hogy visszafelé tekintenek (az elmúlt éjszakára), és sokuk nem kínálja a teljes tenorpalettát (egy hét, 1, 2, 3, 6 és 12 hónap). Az is fokozhatja a káoszt, hogy eltérő időpontban határozzák meg őket, így – ha csak az egyiket el nem fogadja a globális piac – számos diszkrepanciára, esetleg arbitrázsra is lehetőség nyílhat.