Mégis mennyi részvényt érdemes tartani egy portfólióban és mekkora kockázatot vállaljunk? – 3 fontos szabály, ami megalapozza a sikert
A legtöbb befektető előbb-utóbb felteszi a kérdést: hány részvényt érdemes tartani egy portfólióban? A válasz azonban nem elsősorban darabszám kérdése. A modern portfólióelmélet (MPT) – amelyet az 1950-es években dolgozott ki Harry Markowitz – ennél mélyebbre ás: nem az a lényeg, hány papírt tartunk, hanem az, hogyan viszonyul egymáshoz a hozam és a kockázat.
A legfontosabb felismerés: a hozam önmagában kevés
A klasszikus megközelítés szerint a befektető a lehető legnagyobb hozamot keresi. Markowitz azonban rámutatott: ha valóban csak ez számítana, akkor minden pénzt egyetlen, legígéretesebb részvénybe kellene tenni. A valóságban azonban a befektetők diverzifikálnak – vagyis többféle eszközt tartanak.
Ennek oka egyszerű:
a hozam mellett a kockázat is számít. Nemcsak az a kérdés, mennyit lehet keresni, hanem az is, mekkora kilengésekkel jár mindez.
A modern portfólióelmélet legnagyobb érdeme, hogy rendszert vitt ebbe a gondolkodásba: nem külön-külön kell nézni a befektetéseket, hanem együtt, egy portfólió részeként.
A részvényportfólió ereje az eltérésekben rejlik
Sokan úgy gondolják, hogy a diverzifikáció annyit jelent: minél több részvényt kell venni. A kutatások azonban azt mutatják, hogy nem a mennyiség a döntő, hanem az, hogy a befektetések mennyire mozognak együtt.
Ha például valaki kizárólag egyetlen iparág részvényeit vásárolja, akkor hiába van húsz különböző cége, egy gazdasági sokk egyszerre érintheti mindet. Ezzel szemben eltérő iparágak, különböző országok vagy akár más eszköztípusok – például kötvények vagy arany – kombinálása valódi kockázatcsökkentést eredményezhet.
Empirikus vizsgálatok szerint nagyjából 20–30 különböző részvény mellett a vállalatspecifikus kockázat jelentős része már eltűnik.
E fölött a további darabszámnövelés egyre kisebb pluszt jelent. Ezért terjedtek el a széles piacot lefedő befektetési alapok és ETF-ek, amelyek egyetlen tranzakcióval több száz vállalatba biztosítanak kitettséget.
A modell nem tökéletes – és nem is annak készült
Fontos azonban látni: a modern portfólióelmélet modell, nem a valóság maga. Több olyan feltételezésre épül, amelyek a gyakorlatban nem mindig teljesülnek.
Az egyik ilyen, hogy a befektetők racionálisak, vagyis a modell szerint mindenki képes pontosan felmérni a kockázatot, és tudatosan egyensúlyoz a hozam és a bizonytalanság között, ezzel szemben a valóságban sokan inkább a legmagasabb hozamot keresik, vagy épp pánikszerűen eladnak egy piaci esés során.
A másik feltételezés a piacok hatékonysága. A klasszikus elmélet szerint azonos kockázat mellett nem lehet tartósan magasabb hozamot elérni. Ugyanakkor több évtizednyi kutatás számos olyan jelenséget azonosított – például az érték- vagy méretprémiumot –, amelyek arra utalnak, hogy a piacok nem mindig tökéletesen hatékonyak.
Van egy technikai korlát is:
az optimális portfólió számítása múltbeli adatokon alapul. A korábbi hozamokból és együttmozgásokból próbáljuk megbecsülni a jövőt.
Egyes tanulmányok szerint rendkívül hosszú idősorokra lenne szükség ahhoz, hogy ezek a számítások stabil, megbízható eredményt adjanak. Ilyen adatmélység azonban ritkán áll rendelkezésre.
Optimalizálás vagy egyszerűség?
A tudományos viták egyik érdekes kérdése, hogy a bonyolult, múltbeli adatokon alapuló optimalizálás valóban jobb eredményt ad-e, mint egy egyszerűbb megközelítés. Több kutatás összehasonlította az úgynevezett „mean-variance” optimalizálást egy naiv, egyenlő súlyozású stratégiával.
Utóbbi lényege, hogy a befektető egyszerűen egyenlő arányban osztja el pénzét az elérhető eszközök között – például négy eszköz esetén 25–25 százalékban.
Az eredmények vegyesek. Egyes esetekben az optimalizált portfólió valamivel jobb kockázattal korrigált hozamot mutat – de gyakran csak azon az adathalmazon, amelyen a modellt „betanították”. Más vizsgálatok szerint az egyszerű, egyenlő súlyozás hosszabb távon meglepően jól teljesít, és nem marad el érdemben a kifinomult modellektől. A tudományos konszenzus inkább az, hogy a különbség sokszor kisebb, mint azt elsőre gondolnánk.
Érdekes adalék, hogy maga a modern portfólióelmélet atyja is elismerte: saját befektetéseinél nem matematikai optimalizálást alkalmazott, hanem egyszerűen fele-fele arányban osztotta meg pénzét részvények és kötvények között.
Indoklása szerint nem akarta átélni sem azt, hogy kimarad egy nagy emelkedésből, sem azt, hogy teljes mértékben elszenved egy összeomlást. Döntését inkább a jövőbeni megbánás minimalizálása vezette, mint a képletek.
Mit érdemes ebből megjegyezni?
A modern portfólióelmélet legfontosabb tanulsága mindenki számára három pontban foglalható össze:
- A hozam és a kockázat együtt számít. Nem a legmagasabb hozam a cél, hanem az ésszerű egyensúly.
- A diverzifikáció az együttmozgásról szól. Nem a részvények száma, hanem azok kapcsolata a döntő.
- Az egyszerűség gyakran erény. A túlbonyolított optimalizálás nem feltétlenül jelent látványos előnyt.
A „mennyi részvényt tartsunk” kérdés tehát valójában úgy hangzik:
milyen arányban vállalunk részvénypiaci kockázatot, és ezt mennyire szétszórtan tesszük? A válasz nem univerzális. Függ az időtávtól, a kockázattűréstől és attól is, mennyire képes a befektető fegyelmezetten kitartani a stratégiája mellett.
A modern portfólióelmélet nem csodafegyver, de fontos gondolkodási keret. Megtanít arra, hogy a befektetés nem egyetlen „jó tipp” megtalálásáról szól, hanem tudatos kockázatkezelésről. A végső siker azonban nemcsak a modellen múlik, hanem azon is, hogy a befektető képes-e hosszú távon következetesen végrehajtani a választott stratégiát.
