>> Idő. Az első telefonkonferencia megszervezésekor kínosan ügyeltem arra, hogy az időpont, amit választok, mind a 11 résztvevőnek megfeleljen, azaz előre megnéztem, melyek az érintett időzónák. Ezért választottam közép-európai idő szerint délután két órát, amikor is Észak-Amerikában még kora reggel van, a Távol-Keleten viszont már késő este. Amikor megnyomtam a levelezőrendszeremben az "Üzenet küldése" gombot, úgy gondoltam, minden oké. Egy percen belül jött a válasz a közel-keleti kollégától, hogy neki jó lenne az időpont, csak a nap nem, hiszen a csütörtök náluk munkaszüneti nap. Erre tényleg nem gondoltam, hogy valahol nem szombat-vasárnap jelenti a hétvégét. Emellett megtanultam, egy-egy projekt tervezéskor mindig figyelembe kell venni az emberek elérhetőségét, ünnepnapokra sosem tervezhetünk munkát.



>> Nevek. Az időzónák és a munkaszüneti napok mellett számos problémát jelentett kezdetben az idegen csengésű nevek alapján eldönteni, az illető milyen nemű. Pedig ez az angol nyelvben alapvetően szükséges. Mivel a projekt a világ számos országára kiterjedt, a résztvevők többségével sosem találkoztam, a csapat virtuális volt, tagjai csak e-mailen kommunikáltak. Az első hónapban körülbelül 90 százalékban melléfogtam, de ezután rohamos javulásnak indultam, hiszen legtöbbjükkel addigra már kapcsolatba kerültem legalább telefonon. Ez elég banálisnak tűnik, de nehéz az olyan keresztnevű emberekről megállapítani a nemét, mint Malaj-Anwar, Arie, Yen-Sze, Ng, Y-T.



>> Virtualitás. Amíg csak újságokban olvas az ember a virtuális munkáról, s nem tapasztalja meg saját bőrén, addig nagyon egyszerűnek tűnik az egész. Mielőtt belevágtam volna, megkérdezte tőlem a projekt vezetője, menni fog-e nekem a virtuális kommunikáció. Habozás nélkül azt válaszoltam, persze. Mindig is optimista voltam, de ez esetben nem volt alapja. Telefonon keresztül nem látni a beszélgetőtárs gesztusait, nem látni, mennyire figyel rám, kiesnek a nem verbális viszszajelzések. Mindez nagyon megnehezíti a munkát. Ez egész jól működhet például programozók esetében, de egy kevésbé egzakt területen, mint amilyennel én foglalkoztam (változáskezelés, azaz Change Management) elengedhetetlen az intenzív kommunikáció. Így alkalomadtán felkerekedtem, hogy a világ másik végén munkálkodó kollégával személyes kontaktusba lépjek. Igaz, csak öt átszállással tudtam eljutni repülővel a "tett" színhelyére, ha azt akarták, hogy öt munkanapot töltsek a Távol-Keleten, akkor a megelőző és az azt követő hétvége is repüléssel telt. Fogadópartnereim persze százszázalékos munkát vártak el tőlem.



>> Időjárás. Mint tudjuk, a nők fokozottan hátrányos helyzetűek, amikor bőröndbe kell csomagolniuk. De szerintem bármelyik férfinek is a dicséretére válna, ha egy kézipoggyászba belefér egyheti ruhája úgy, hogy a hét első felét Észak-Európában tölti, ahol esténként már fagy, viszont a hét második felét a trópusokon tölti, ahova felesleges meleg holmit vinni.



>> Kockázatok és mellékhatások, avagy ide nekem az oroszlánt is. Mielőtt csatlakoztam a projekthez, nagyon tisztességesen előre megkérdezték, gondot jelentene-e számomra, ha az érintett országokba is el kellene mennem alkalmanként. Tájékozatlanságomnak köszönhetően - sajnos - a felsorolt országok egy részéről semmilyen információval sem rendelkeztem. Így utólag tudtam meg, hogy egyes helyeken polgárháború van, van, ahol a higiéniai viszonyok hagynak maguk után kívánnivalót, máshol pedig egyéb nehézségek várják az oda tévedő tanácsadót. Természetesen cégünk kiemelt figyelmet fordít a kockázatok csökkentésére.



Így az első héten részesültem féltucatnyi oltásban, és kaptam egy kis egészségügyi dobozt, amit mindenhova magammal kell vinnem. A doboz gyógyszereken, kötszereken kívül pár injekciós tűt is tartalmazott, hiszen nem minden ország kórházában fertőtlenítik újrafelhasználás előtt ezeket. Mivel a doboznyi tűből esetleg a vámosok és határőrök téves következtetésekre is juthatnának, ezért adtak még egy igazolást is arról, hogy nem, nem vagyok drogos.



>> Munkamorál-különbségek.

Amikor észak-európai főnökömmel repültem egy másik kontinensre, este 10-kor indultunk, és helyi idő szerint reggel 6-ra érkeztünk. Azt hittem, hogy legalább alkalmam lesz kialudni magam, de tévedtem: az egész estét munkával töltöttük, hiszen ahogy felszállt a gép, főnököm elővette laptopját. Én sem tehettem másként. Hiába volt a hajnali érkezés, nem volt alkalom pihenésre, zuhanyozásra, átöltözésre.

Még egy élő példa az észak-európai munkamániáról: Egyik kollégám megkérdezte, hogy mikor érek rá szerdán, mert beszélnünk kell. Mondtam, hogy egész nap tárgyalásaim, telefonkonferenciáim vannak, este pedig egy partnerrel kell mennem vacsorára. Megkérdezte, hány órára van asztalunk foglalva, s miután megtudta, hogy este nyolcra, este tízre hívott munkamegbeszélésre a szálloda bárjába.

Az észak-európai munkamániával szemben megtapasztaltam a déli mentalitást is. Jártam olyan helyszínen is, ahol nem titkolta a projekt vezetője: ők átlagosan napi 2-3 órát dolgoznak, a többi időt szocializációval és egyébbel töltik.

Azt hiszem, mi, magyarok középen helyezkedünk el ezen a skálán. Mindig többet dolgoztam nyolc óránál - itthon és külföldön egyaránt. Az évek során kialakítottam saját munkastílusomat: reggel korán kezdtem, mivel akkor nincs nyüzsi, lehet dolgozni. Ez sem vált be a globális projektnél: az időeltolódás miatt hiába értem be európai idő szerint reggel 6-ra, Ázsiából már 10-15 olvasatlan e-mail várt.



>> Feszültségoldók.

A különböző országokban különböző kiegészítő "juttatások" illették meg az egyes alkalmazottakat. Voltam olyan projekten, ahol - a napi feszültségeket levezetendő - mindenkinek járt a napi félórás masszázs, volt olyan hely, ahol mindenkinek rendelkezésére állt munkaidő alatt a biliárd, darts, asztalitenisz. S persze volt, ahol munkaidő után, mielőtt hazaindultak a mínusz 25 fokos hidegbe, a projekttagok együtt eliszogattak pár korty vodkát.