„Nézzék meg, hát így néz ki egy olyan állat, amelyik szenved? – teszi fel a kérdést Piti László, miközben a térdéhez húzza az egyik libát. A férfi a földön ül, előtte egy dobozszerű gépezet, amelyből gumicső lóg ki. Egy simítás az állat fején, majd a csőrébe vezeti a puha csövet, egy nyomás a pedálon, és a szárnyas már mehet is vissza a többiekhez. Az egész nem tart tovább öt-hat másodpercnél. – Hiába szórnék ki takarmányt, ezek a libák már le sem hajolnak érte – mondja a tömő. – Megszokták, hogy naponta négy alkalommal én etetem őket. Ha meghallják a hangomat, már gyűlnek is körém. Gondolja, ha kínoznám ezeket a jószágokat, így reagálnának?”
Mindenki bizonytalan
Sok embernek ad megélhetést egy hízott liba, amíg eljut a feldolgozóhoz. Elsőként annak hoz hasznot, aki kislibaként eladja. A libanevelők nyolchetes koráig tartják maguknál, a jószágok innét kerülnek a tömőkhöz. A tömési időszak 21 nap, ez idő alatt nő meg a liba mája akkorára, hogy már feldolgozható. Mivel az ólak takarítása, fertőtlenítése egy hetet vesz igénybe, a tömőknél havonta cserélődik ki egy-egy szállítmány. Bánszki László 25 éve dolgozik tömőként, s mint mondja, eddig ez a tevékenység maga volt kiszámíthatóság. Mostantól azonban ennek vége. „Havonta 540 libát tömök, s most először fogalmam sincs, hogy a jövő hónapban hová vigyem őket – mondta. – Mindenki próbálkozik, de azt a mennyiséget, amit eddig a Hungerit feldolgozott, a többi felvásárló nem tudja maradéktalanul átvenni.”Az Újkígyóson dolgozó Piti László egyike annak az ötszáz libatömőnek, akitől eddig a szentesi Hungerit Zrt. vette át a hizlalt jószágot. Ám ennek vége: az osztrák székhelyű Négy Mancs Állatvédő Alapítvány a vállalat termékeinek teljes körű osztrák és német bojkottját helyezte kilátásba, ha a magyar cég nem szünteti be a kényszertöméssel nevelt libák és kacsák feldolgozását. Magyar József vezérigazgatónak választania kellett: vagy teljesíti az állatvédők követelését, vagy azt kockáztatja, hogy a civil tiltakozástól megrettent nyugati áruházláncok sorra lemondják a rendeléseiket. A cégvezető úgy döntött, szeptember elsejétől nem vesznek át több hízott jószágot, és az év végéig 200 embert elbocsátanak – ennyi munkatársuk dolgozott a leállásra kényszerített részlegen.
„Ha kizárólag hízott állatot dolgoznánk fel, nem törődnék a Négy Mancs fenyegetésével – ismeri el Magyar József. – A hízott libamájat ugyanis francia éttermeknek, szállodáknak szállítjuk, akik mindenképp megvásárolják az első osztályú árut. Ám a hízott jószág feldolgozása a kapacitásunknak csupán az egyharmadát teszi ki. A többi pecsenyekacsát és libát a kereskedelmi láncoknak kell értékesítenünk, és egy esetleges bojkott ezekre az árucikkekre is kiterjedt volna. Döntenem kellett, hogy kétszáz embert bocsátok el most, vagy az egész vállalat jövőjét kockáztatom. Az előbbi mellett döntöttem.”
Mindez korántsem csak az állás nélkül maradt 200 dolgozót érinti. Magyarország a hízott libamáj előállításában igazi nagyhatalom: ha az önellátó Kínát nem számoljuk, az évente világszerte piacra kerülő 2300 tonna libamájból 1800 tonnát nálunk állítanak elő. Ennek a mennyiségnek csaknem 40 százalékát, 700 tonnát – vagy ha úgy tetszik: a világ libamájainak csaknem harmadát – a Hungerit Zrt. forgalmazta. Azzal, hogy a legnagyobb felvásárló kiszállt, az összes, hízott szárnyas tenyésztésében érdekelt vállalkozó – libatenyésztők, tömők, takarmánygyártók – megélhetése bizonytalanná vált. Ők nagyjából ötezren vannak, de ha az általuk eltartott családokat is figyelembe vesszük, 15 ezer ember egzisztenciája került veszélybe.
Ám ez még nem a történet vége. A Hungerit Zrt. ugyanis, annak ellenére, hogy leállt a hízott szárnyasok feldolgozásával, nem került le a Négy Mancs Alapítvány interneten közzétett feketelistájáról. Gergely Zsófia, a szervezet magyarországi irodájának programvezetője szerint nyomós okuk van a bojkottfelhívás fenntartására. „Volt egy-két kérdésünk, amelyre a mai napig nem kaptunk választ a vezérigazgató úrtól – mondja. – Például nem tudjuk, mi a helyzet azokkal a kislibákkal, amelyeket a vállalat egyes telepeiről kényszertömést folytató vállalkozóknak is értékesítenek. Magyar József további tevékenysége sem makulátlan, hiszen a részesedése van abban a Komlósi Lúd Kft.-ben, ahol a libákat még mindig kínzással hizlalják.”
A Hungerit vezetője mindezt mondvacsinált érvnek tartja. „Hogyan ellenőrizhetném, hogy ki mit csinál a tőlünk vásárolt libákkal? – teszi fel a kérdést Magyar József. – Ez éppen olyan, mintha azért akarnának bojkottálni egy autókereskedőt, mert a tőle vásárolt járművekkel szabálytalankodnak. A magánemberként folytatott üzleti tevékenységemnek pedig semmi köze a Hungerit Zrt.-hez, erre hivatkozva fenntartani a céget a feketelistán egyszerűen nevetséges.”
Az igazgatónak persze vannak elképzelései arról, hogy mi állhat a háttérben. „Egyre több jel utal arra, hogy a történtek mögött nem csupán állatvédelmi, hanem piacszerzési szempontok is lehetnek – állítja Magyar József. – Az ellenünk bojkottot hirdető állatvédő szervezet ugyanis a libatömés elleni harcban kifejezetten Magyarországra szállt rá. A szintén libamáj-előállító Franciaországban nincs is irodájuk, oda be sem tették a lábukat. Vajon miért?”
Amikor ezt a kérdést mi is feltesszük a Négy Mancs Állatvédő Alapítvány programvezetőjének, Gergely Zsófia azt feleli: már a feltételezés is mélyen sértő. „Ez a szervezet húsz éve működik és olyan eredmények fűződnek a nevéhez, mint a medvetáncoltatás betiltása Szerbiában és Bulgáriában, vagy az orángután-visszatelepítő program Borneón. Ilyen háttérrel senki sem gondolhatja komolyan, hogy gazdasági előnyökhöz juttatunk bizonyos cégeket. A gazdálkodásunk egyébként is megtalálható a honlapunkon, bárki ellenőrizheti a hozzánk befolyó pénzek forrását.”
Gergely Zsófia azt is cáfolja, hogy a francia liba- és kacsatömő cégekkel kesztyűs kézzel bánnának. „Ők is fenn vannak a feketelistán – mondta. – Az már más kérdés, hogy élelmes módon kijátsszák az éppen mostanság formálódó álláspontját, amely állatkínzásnak minősítené a libatömést. A gallok ugyanis néhány hónapja kiadtak egy kódexet, amely nemzeti hagyománynak minősíti az eljárást, ez a jelenlegi szabály szerint védettséget biztosít számukra. Ettől függetlenül mi az ő módszerüket is állatkínzásnak tartjuk.”
A Hungerit Zrt. és az állatvédők háborúja – a magyar feldolgozó meghátrálása ellenére – mostanra eléggé elfajult. Képviselőik már csak levelezés útján érintkeznek, így a tárgyalások helyét átvették az üzengetések. Erre mondhatnák azt, hogy patthelyzet, ha az egymás után pergő napok és hetek nem rendítenék meg sok ezer ember megélhetését. A mostani helyzetben csak egy biztos: a libamáj ára máris elkezdett emelkedni.
Papp Lajos szerint a kényszertömés szó ugyan rosszul hangzik, de azt tudomásul kell venni, hogy a haszonállat-tartás mindig együtt jár bizonyos fokú kényszerrel. „A ló sem önszántából húzza a kocsit és a vélhetően a kutyák sem szavaznák meg a pórázt – jelentette ki. – Egyébként az állatvédőknek az a követelése, hogy a libatömést felejtsük el, éppen az állatokra nézve lenne hátrányos. Ez ugyanis egy külön, erre a célra kitenyésztett libafajta, amely csak felhizlalva értékesíthető, hagyományos etetés esetén a húsa, a bőre élvezhetetlen. Vajon belegondoltak a Négy Mancs emberei, hogy mi lesz a sorsa sok tízezer libának, ha nem lehetne őket tömni? Szerintem ez az igazi állatvédelmi kérdés.” -->
