Élet a szultán háremében

Kevés más létesítmény tüzelte fel jobban a nyugatiak fantáziáját, mint az uralkodó háreme: erotikus játéktér, a luxusban töltött unalom színhelye, véres intrikák melegágya, mindenekelőtt azonban a dinasztikus hatalom megőrzésének hierarchizált, szertartások szerint működő központja, amely titokzatosan bújik meg a „boldogság házának” kapuja mögött.

Az ókori Perzsia és Izrael uralkodói éppúgy tartottak háremet, mint később a bagdadi kalifa. Az oszmán szultánok átvették ezt a szokást, őket pedig utánozzák a birodalom hatalmasságai. Egyesek nagyobb, mások kisebb háremet engedhettek meg maguknak. Közülük azonban egyik sem szerzett magának akkora tekintélyt, mint a Topkapi szeráj. Amikor Szelim anyja, a kardkötést, fiának trónra lépését követően beköltözik, az épületegyüttest 300 helyiség, kanyargós folyosók, lépcsők és titkos járatok alkotják, akár egy labirintus. Van itt van pompás szalon és imaterem, pompás fürdők és napos, pazarul díszített udvarok. Az ajtótokok, a kandallók és a vízmedencék csillogó márványból készültek; az ajtószárnyakat igazgyöngyből és elefántcsontból faragott intarziákkal, a falakat fajansszal díszítették. A hölgyek kis dobozkákban és ládákban őrzik a rangjuknak megfelelő aranykitűzőket, -láncokat, egyéb ékszereket, valamint brokátból, damasztból, selyemből készült ruháikat. Értékes szőnyegek és kárpitok szolgálják kényelmüket.

E pompa azonban csak az uralkodói család és a kedvenc – a különösen bályos és kívánatos, életük „megkoronázásaként" a szultán kíséretébe rendelt – ágyasok tartózkodási helyére korlátozódik. A háremkomplexum több mint felét sivár hálótermek, szűk fülkék, konyhák és mosókonyhák, raktárak és ehy kórház foglalja el. Itt él a palota lakóinak többsége, mint például a szultán által visszautasított „játszótársak”, vagy azok, akiket még nem vezettek a színe elé, és a főleg afrikai rabnők.

Állítólag egyes korszakokban a zárt palotanegyedben élő nők és lányok száma elérte az 1200-at. Ők mindannyian rabszolgák, a mosónőtől a szultán édesanyjáig bezárólag. Jogilag csak a szultán lányai és nővérei szabadok, illetve elméletileg a feleségei is azok. A 15. századtól uralkodó szultánok – összesen 36 – többsége nem nősült meg, III. Szelim sem. Az iszlám törvénykezés szerint egy rabszolgával nemzett gyermeket ugyanazok a jogok illetik meg, mint a házasságban születetteket, ami dinasztikus szempontból szerfelett vonzó szabály. A tetszőleges számú rabnővel folytatott viszony eredményeként aligha kellett utód miatt aggódnia; és az esetleg hatalomra éhes sógorság követeléseivel sem szembesült. Voltak időszakok, amikor a főszabály szerint minden ágyas csak egy fiúgyermeket szülhetett. Így aztán áttekinthető volt az utódok létszáma.

A könyörtelen hatalmi harc

Ez évszázadokon át jellemző volt a hárem életére. II. Mehmed, egy 15. században uralkodó szultán pragmatikusan így rendelkezett: „Minden utódomnak megengedem, hogy amennyiben szultán lesz, a világ rendjének megőrzése érdekében megölje a fivéreit.” Ekkortól kezdve a szultán halála a számtalan fiútestvér vesztét is jelentette. Az új uralkodó „végrehajtói” íjhúrral vagy selyemkendővel folyották meg őket, eredetileg azért, mert a palotában nem folyhatott az uralkodóházból származó családtag vére. Egy halott szultán még meg sem született gyermekei sem voltak biztonságban; legalább egy alkalommal elhunyt apjának állapotos ágyasait is zsákokba kötöztette a trónörökös, és a Márvány-tengerbe dobatta.