Lehet, hogy rossz, de biztos vevők a gyógyintézetek

Az Állami Számvevőszék 2000 júliusában közzétett - 39 önkormányzati intézménynél végzett - felmérése azonban ráirányította a figyelmet a probléma súlyosságára. A tisztánlátás érdekében a Magyar Kórházszövetség és az Egészségügyi Gazdasági Vezetők Egyesülete (EGVE) elhatározta, hogy 2001-ben folyamatosan figyelemmel kíséri az intézmények gazdálkodását, pénzügyi helyzetének és adósságállományának alakulását.

Az állapotfelmérést negyedévente végeztük el, melyről a szakminisztériumot folyamatosan tájékoztattuk. A jelentésekből egyértelművé vált, hogy a kórházak jelentős részének határidőn túli tartozásai vannak, ezek nagyságrendje hónapról hónapra növekszik. Bár a felmérés nem terjedt ki az ország valamennyi fekvőbeteg-ellátó az intézményére - egyebek mellett információszolgáltatás hiánya miatt -, az önkormányzati tulajdonban lévő kórházak fokozott érintettségére derült fény. Ennek egyik oka egyértelműen az a diszkriminatív intézkedés, melynek révén 2000 januárjától a nettó finanszírozási körbe tartozó intézmények havi ellátmányukat mintegy három héttel később kapják meg. Ebből adódóan csaknem egyhavi ellátmányt vontak ki a rendszerből. (Jelenleg 25 milliárd forint a kórházak adóssága - állapította meg keddi ülésén a kórházszövetség elnöksége. A szaktárca az idén 3 milliárdot fordít a konszolidációra.)

Vélhetően a negyedévenkénti felmérések borús eredményei, az összes adósságállomány folyamatosan érzékelhető halmozódása eredményezte azt a 2002 februárjában született kormánydöntést, mely az egészségügyi ellátórendszer 606,8 milliárd forintos konszolidációját tűzte ki célul.

Az új kormány az ágazat átfogó reformját ígéri, melynek első lépése volt a 2002 szeptemberében megvalósított bérrendezés. Ezt struktúraváltásnak, s - a fekvő- és járóbeteg-szakellátásra egyaránt kiterjedő - kapacitásszabályozásnak, a finanszírozási rendszer áttekintésének és megújításának, valamint konszolidációnak kell követnie. Az utóbbi azonban nem jelentheti kizárólag az adósságok kifizetését, és nem vonatkozhat csak a határidőn túli tartozásállománynyal bíró intézményekre. Nem szabad ugyanis, hogy az eladósodottság előnyt jelentsen, hogy a jól gazdálkodók kimaradjanak bizonyos lehetőségekből.

De ez még a jövő. A kórházaknak - adósság ide vagy oda - ma is működniük kell, hisz az ellátórendszer "szekerének" minden rászorulót fel kell vennie. Tehát működnünk kell. Működünk? de miből?

Mára már az intézmények döntő többsége teljes mértékben felélte belső tartalékait. A bevételek fokozásának céljából állandósult a betegforgalom növelésének kényszere, a folyamatos teljesítményhajszolás. A költségek visszaszorítása érdekében létszámleépítésekre került sor, a belső felújítások, karbantartások folyamatosan későbbi időpontra halasztódnak. A tartozások átütemezése is rendre megfigyelhető; 30-ról 60 napra, 60-ról 90-re és így tovább. (A korrektség kedvéért azonban meg kell említeni, hogy a szállítók döntő többsége ebben megértő partnernek bizonyul, hiszen a kórházak rossz, de biztos vevők.)

A működőképesség fenntartásában nem kis szerepe van a dolgozók áldozatvállalásának, hiszen a hazai "nyomott" bérekkel is vállalják feladataik ellátását. Nem szabad megfeledkezni a lakosság által tanúsított türelemről sem, ami a hosszú várakozási idő, a mostoha körülmények, a nemritkán elfogadhatatlan kórtermi állapotok elviselésében ölt testet.

Azt tényként kell elfogadnunk, hogy hazánk csak akkor válhat az Európai Unió egyenlő jogú tagjává, ha egészségügyünket - strukturálisan és morálisan egyaránt - rendbe tettük. E feladat megoldása azonban nemcsak az ágazat irányítóinak és dolgozónak kötelessége, hanem valamennyiünké.