A Magyar Orvosi Kamara négy évvel ezelőtt nyilvánosságra hozta közelítő becsléseit a szükséges szintű egészségügyi kiadásokról. E szerint a gyógyító-megelőző kassza mintegy 1500 milliárd forint értéke esetén várható az EU-színvonallal összemérhető egészségügyi ellátás. Ha a 2000/2001. évi kiadásokat egyszerűsítve 500 milliárdnak tekintjük, az összeg háromszorosára lenne szükség.

Az egészségügy globális finanszírozási gondjairól korábban számos alkalommal esett szó. Most csak tájékoztatásul az 1. és 2. ábra áll itt. Ezek két olyan tényt egyértelműsítenek, melyet az egészségpolitika időnként pontatlanul interpretál. Az egyik: 1980 és 1998 között a fejlett országokban nemcsak abszolút értékben növekedtek az egészségügyi ráfordítások, hanem a bruttó nemzeti össztermékből történő részesedésük arányában is. Magyarországon a GDP-arány romlott, s a kiadások reálértéke is csökkent. Igaz, hogy a fejlett országokban a növekedés üteme az utóbbi években lelassult, de még mindig emelkedés észlelhető. Igaz az is, hogy Magyarországon a reálérték-csökkenés az utóbbi két évben mérséklődött. A másik: gyakori szlogen, hogy az egészségügy csak kis részben felelős a lakosság egészségi állapotáért. A valóság azonban az, hogy a várható élettartam szorosan összefügg az egy főre jutó egészségügyi kiadásokkal, és 1500 dollár/fő/év határérték alatt feltűnő csökkenést mutat.

A Magyar Orvosi Kamara négy évvel ezelőtt nyilvánosságra hozta közelítő becsléseit a szükséges szintű egészségügyi kiadásokról. E szerint a gyógyító-megelőző kassza mintegy 1500 milliárd forint értéke esetén várható az EU-színvonallal összemérhető egészségügyi ellátás. Ha a 2000/2001. évi kiadásokat egyszerűsítve 500 milliárdnak tekintjük, az összeg háromszorosára lenne szükség. Kérdés, lehetséges-e ezt az állami költségvetésből előteremteni. Elvileg igen. Ha az egészségügyi kiadás GDP-aránya a jelenlegi 4,2 százalékról az ígért 6,5-re növekedik, és a GDP-emelkedés évi 5-8 százalék közötti, akkor elképzelhető - legalábbis középtávon. De túl sok a "ha".

A "kórháztörvény" korábbi vitái és az azóta elhangzott politikusi nyilatkozatok alapján egyértelműnek tűnik, hogy a politika nem a költségvetésre számít, hanem a magántőke bevonását látja indokoltnak. Látszólag ez egybevág a kapitalista piacgazdaság rendszerével, de csak látszólag. A zárt költségvetésű egészségügyi finanszírozás nem tekintető valódi piacnak, mert nincs lehetősége arra, hogy maga szabja meg szolgáltatásainak árát. Ez nem magyar különlegesség, másutt is így van. Nem véletlen, hogy az EU-országok egészségügyére sokkal inkább az állami finanszírozás jellemző, mint a magántőke részvétele. Eddig szemérmes hallgatás vette körül azt az evidenciát, hogy a tőke profitot kíván szerezni, és a rendszer egészét tekintve ez nettó pénzügyi veszteséget jelent. Hogy jelent-e egyúttal arányos szolgáltatásjavulást, az kérdés.

A magántőke elvileg két módon közelíthet az egészségügy rendszeréhez. Az egyik esetben finanszírozói, azaz a biztosítói oldalon jelenik meg. Egyszerűbben fogalmazva: magánbiztosítóként. Ekkor a befektetés a tagi díjakkal kiegészülve tisztán pénzügyi tevékenységként működik, a profit is ezen a rendszeren belül marad. Az egészségügyi szolgáltatók élvezik a magasabb finanszírozás előnyeit, megőrizhetik szakmai integritásukat, az ellátás javul. A biztosító pedig magasabb színvonalat követel meg, s ellenőrzi azt. Nyilvánvaló viszont, hogy a magánbiztosítást igénybe vevők kiadásai növekednek. A szolidaritás elve valószínűleg megőrizhető, de nagyon pontos állami ellenőrzés - esetenként beavatkozás - szükséges. A másik módszer, ha a tőke a szolgáltatói oldalon lép a rendszerbe. Ekkor közvetlenül kívánja érvényesíteni érdekeit egy olyan humán szolgáltatás keretei között, mely jellemzően nem profitérdekelt gazdasági társasági elvek szerint, hanem alapvető társadalmi elvárások alapján kialakult, tudományos orvosi rendszerben működik. Az ellentmondás kézenfekvő, a konfliktusok elkerülhetetlenek. Kérdés, melyik pozíció lesz az erősebb: a befektetői-tulajdonosi vagy a szakmai-szolgáltatói. Nem is kérdés, világos, hogy az előbbi. Akkor most mi legyen? (A kérdés álnaiv, mert a szándékok meglehetősen egyértelműek. Ez azonban nem indokolja, hogy a lehetséges változatokat figyelmen kívül hagyjuk.)

A jelenlegi finanszírozás fenntartása mellett racionalizálható lenne az ellátószerkezet. Ez komoly előkészítést, szakmai és politikai döntéseket igényel, de biztosítja a rendszer folyamatos működését. A magánbiztosítás ellenőrzött alkalmazása lehetséges modell. Nézzük meg mégis kicsit részletesebben a közvetlen tőkebevonást, minthogy a kockázat itt a legnagyobb.

Ha egy kórház gazdasági társasággá alakul át, mitől maradna kórházszerű, ha a számára egyedül fontos pénzügyi eredmény kizárólag gazdasági tevékenységének függvénye? Csak akkor, ha az átalakulást olyan törvényi biztosítékok foglalják keretbe, amelyek félreérthetetlenül garantálják a betegellátás prioritását és biztonságát.

A következő kérdés: mi érdekli igazán a tőkét? Nyilván az a szolgáltatás, amelyik gazdaságos, a tőkemegtérülés ideje rövid, a profitszerzési lehetőség nagy. Ha a kórházi HBCS-t vagy a járóbeteg-pontrendszert megvizsgáljuk, felfedezhetjük a tőkebevonás jelenleg legveszélyesebbnek tartható következményeit. Optimális helyzetben minden egyes tevékenység azonos arányban tartalmazza a munkaerő, a felhasznált eszközök és anyagok (amortizáció), egyéb rezsiköltségek és az úgynevezett tőkehányad értékét. Ebben az esetben valamennyi ellátási terület azonos mértékben lenne "vonzó". Ekkor a betegeket nem fenyegetné az a veszély, hogy pechükre olyan kórban szenvednek, ami befektetői szempontból érdektelen. A baj az, hogy nagyon is fennáll ennek veszélye. A pontrendszerek ugyanis nem kiegyenlítettek. Hihetetlen különbségek találhatók az egyes tevékenységek finanszírozási szintje között. Vannak olyanok, melyek az európai értéket akár 50 százalékkal is meghaladják, többségük viszont annak csak tized- vagy akár huszadrésze.

Nem kétséges, hogy a befektetői érdeklődés merre irányul. Az ellátás tehát nem a kiegyenlítődés, hanem a különbségek további növekedése irányában alakulhat. Csak akkor lehet haszna a privatizációnak, ha ezt a hibát kiküszöböljük. A megoldás magától értetődő: teljes egészében át kell tekinteni a finanszírozás szerkezetét és kiegyenlíteni az aránytalanságokat. Ez csak a szakma széles körű bevonásával lehetséges. Fel kell mérni a valós ráfordításokat, megfelelő gazdasági elemzést és előkészítést követően. Így kialakítható egy olyan korrekt rendszer, mely nem nyújt indokolatlan előnyöket preferált területek vagy preferált befektetők számára. Nem könnyű feladat, de elkerülhetetlen. Ez irányú kormányzati szándék eddig nem vált ismertté.

További bizonytalanság a tulajdonosi "hozzájárulás" jelenleg áttekinthetetlen szerkezete. Vannak önkormányzatok, melyek nem tartanak fenn egészségügyi intézményt, vannak, amelyek igen. Ez utóbbiak csak abban hasonlítanak egymásra, hogy mindegyiküknek teher ez a feladat, de az intézmények fenntartására fordított összegek óriási szórást mutatnak. Még bonyolultabb a kép, ha az állami tulajdonú országos intézeteket és különösen az egyetemeket tekintjük. Ez utóbbiak ugyanis nagyságrenddel kisebb támogatást kapnak az államtól, mint az önkormányzati kórházak, ráadásul nem részesülhetnek költségvetési címzett és céltámogatásban. Mi lesz a progresszív betegellátással? Vajon a befektetők számítanak-e majd a fenntartói támogatásra, s hozzá is juthatnak-e? Vagy az önkormányzat és az állam kiszáll a finanszírozásból? A privatizáció "szabadjára" engedése előtt rendbe kellene tenni a fenntartói támogatási rendszert.

A befektetői kör lehetséges összeférhetetlenségi viszonyai körül egyre hevesebb vita van. Nem lehet vita tárgya viszont az az axióma, hogy az egészségügyi terméket gyártó vagy forgalmazó befektető alapvetően nem kórházat, hanem piacot vásárol. Olyan piacot, ahol szabadon vásárolhatja saját termékeit. Kiadásait a közfinanszírozásból kapott bevételei fedezik. Előírhatja-e számára az OEP, hogy csak központi közbeszerzésből származó terméket használjon?

Az ágazat munkaerőgondjai közismertek. Kevés az orvos, még kevesebb az ápoló. Ha a közalkalmazotti biztonság megszűnik és nem lép helyébe a munkavállaló számára megfelelő alkupozíciót biztosító rendszer, akkor a pályaelhagyás nem állítható meg. A befektetői érdekkel szemben olyan tárgyaló testület érhet csak el eredményt, melynek megfelelő jogosítványait törvény biztosítja. Ilyen lehet a Magyar Orvosi Kamara. Az orvosok jogállása ebben a tekintetben kulcsfontosságú.

Nincs frappáns zárszó. A kérdések nyitottak. Nyitott kérdések becsukott szemmel nem válaszolhatók meg.