Az egészségügy tőkevonzásáról

Érdemes megnézni: valójában milyen gazdálkodási mutatók jellemzik az egészségügyi vállalkozások működését, vannak-e nyereséges és veszteséges területek, megéri-e tőkét befektetni az ágazatba.

A gazdasági vállalkozások lényegesen nagyobb mértékben vannak jelen az egészségügyben, mint azzal a társadalom szembesül, ahogy az a társadalomban tudatosul. A háziorvosi rendszert, a fogászati alapellátást, a lakossági gyógyszerellátást napjainkban szinte száz százalékban gazdasági vállalkozások működtetik. A betegszállítás és az otthoni szakápolás területén a magánszféra aránya növekvő. A kórházak korszerű diagnosztikai ellátóegységeinek jelentős része, így a röntgen, a komputeres tomográf (CT), a mágneses elven működő diagnosztikai eszköz (MR) és laborvizsgálatok szintén gazdasági társaságok kereteiben működnek. A műveseállomások többsége magántulajdonú.

A kórházak a különféle higiénés szolgáltatásokat, így a mosást, takarítást gyakran külső szolgáltatóktól vásárolják. Elmondható tehát, hogy mára az egészségügy szinte valamennyi szakterületén működnek a gazdasági vállalkozások. Létezésükhöz alapot a valós piaci igények adnak. Az egészségpénztár múlt évi, közel 493 milliárd forint összegű kifizetéseiből csaknem 16 százalékban a vállalkozások részesedtek. Érzékelhető, hogy a magánszféra már ma is jelentős szerepet játszik az egészségügyi szolgáltatások biztosításában. Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár vállalkozói kifizetései az elmúlt öt évben meghatszorozódtak.

A számokkal összefüggő legindiszkrétebb és egyben legtermészetesebb kérdések az egészségügyi vállalkozások nyereségességére irányulnak. Sajnos ezzel együtt vetődik fel egy teljesen korrektnek nehezen nevezhető ellenérv is a magánosítás kapcsán, nevezetesen az, hogy hol jelenik meg a közfinanszírozásban az a profittartalom, ami a befektető számára értelmet ad az invesztíciónak. A viták azt érzékeltetik, hogy az egészségügy szereplői is megosztottak. Ezért érdemes összegezni hazánkban azon költségvetési kiadásokat, amelyek az ágazaton belül közvetlenül profitorientált szervezeteket érintenek.

A gyógyító-megelőző kassza 20 százalékát, a gyógyszertámogatást, az egészségügyi beruházásokra kifizetett címzett és céltámogatást összeadva kapott eredmény az egészségügyre fordított költségvetési kiadások több mint 50 százaléka.

Amennyiben a kedvezményezett kör valamely szereplője szolgáltatói oldalon is érdekelté válik, szakmai befektetőről kell beszélnünk, amelynek nyeresége eddig is rendszeren belül volt. Ha viszont a befektető, aki lehet pénzügyi is, invesztál a rendszerbe, akkor a befektetésével kiegészített forrásoldalon kell értelmeznünk a nyereségtartalmat.

Az egészségügyi célvagyon ugyanúgy része a forrásoknak, mint a finanszírozás, és szűkössége ma jelentősen drágítja az ellátást. Az egészségügyi vállalkozások működésének hétköznapjait számos tényező nehezíti. Ezek közül kiemelkedik az ágazat "köz" iránti elkötelezettségének rossz irányú berögződéseiből eredő, a tulajdonformák mentén tapasztalható diszkrimináció, mely mind a kapacitáslekötések, mind a finanszírozás terén a gazdasági vállalkozásokat érinti hátrányosan, ezzel párhuzamosan jelentkezik a valós versenyhelyzet hiánya.

Bár a közgazdaságtan törvényszerűségei sajátosan, de értelmezhetők az egészségügyi ellátások területén is, mégis sokan a gyógyítás szentségére hivatkozva ellenzik ezt a nézetet.

Önámítás ma Magyarországon nonprofit egészségügyi ellátásról beszélni. A reformfolyamatok lassítása, a tisztázatlan érdekeltségi rendszerek fenntartása olyan problémákat konzervál, amik kapcsán a paraszolvencia, promóció, mazsolázás fogalmakat szoktuk emlegetni. Ha az érdekeltség és a profit szabályozott keretek között nem találhatja meg az útját, a feketegazdaság oldalán jelenik meg. A jogalkotásban a szektorsemlegesség elvének következetes betartása olyan tiszta helyzetet eredményez, amelyben a gazdasági és szakmai szempontokat nem feltétlenül kell egymással szembeállítani.