A veseátültetés növelésének társadalmi haszna
Az Országos Vérellátó Szolgálat Szervkoordinációs Irodája egy nemzetközi kutatási program keretében nemrégiben komoly feladatot kapott annak értékelésére, hogy a szervdonációs folyamat elősegítésére indított programok közül melyeket érdemes közpénzekből finanszírozni szerte Európában. Az értékelés alapját egy költség-haszon modell kifejlesztése jelentette az Eötvös Loránd Tudományegyetem Egészség-gazdaságtani Kutatóközpontjának koordinálásában. A munkában részt vett az Országos Egészségbiztosítási Pénztár finanszírozási főosztálya is. Az előzetes tervek szerint a költség-haszon modellt számos európai uniós országban hasznosítják majd, így a kutatás eredménye hozzájárulhat az európai donációs programok sikerességének fokozásához.
A költség-haszon modell létrehozása és magyarországi adaptációja a speciális hazai viszonyoknak köszönhetően különösen időszerű. Bár hazánkban a szervdonációs aktivitás európai mércével mérve is jelentős, a nemzetközi statisztikák azt mutatják, hogy a spanyol eredményekhez képest a donációs lehetőségeknek körülbelül csak a felét használjuk ki. Ráadásul a zéró tolerancia bevezetésének első időszaka örömteli módon 10-20 százalékkal csökkentette a halálos közúti balesetek számát. Ez azt sejteti, hogy az eddigi donációs gyakorlat változatlansága esetén jelentősen csökkenhet a jövőbeni szervátültetések száma.
Ez azért is jelent komoly problémát, mert a végstádiumú vesebetegek száma folyamatosan emelkedik, nagyrészt a lakosság átlagos életkorának növekedése, illetve a cukorbetegség és a magas vérnyomás okozta szövődmények miatt. Változásra tehát szükség van, különösen ha a jelenlegi gazdasági válság hatásait is figyelembe vesszük.
A kutatási program keretében megalkotott költség-haszon modell képes a különböző megközelítésű donációs programok társadalmi hasznának értékelésére. A vesedonációs aktivitás hazai növelésére az egyik lehetőséget a donációs aktivitás területi különbözőségei adják. Bizonyos súlyponti kórházak ugyanis kiemelt figyelmet fordítanak az agyhalottak bejelentésére, és így arra, hogy ne vesszenek el a társadalom és a betegek szempontjából értékes donorszervek, más kórházak évek óta nem vagy alig jelentik a potenciális donorokat. Egy agyhalott beteg egyik veséjének megmentése az átültetéssel 43,25 millió forint társadalmi nyereséget eredményez a modellszámítások hazai adatai alapján. A nyereség részben a megnyert minőségi életévek értékéből, részben az elkerült dialízis költségeiből fakad. Ha tehát egy potenciális donor jelentése hanyagság vagy egyéb – nem részletezett – okok miatt meghiúsul, és a donornak mindkét veséje átültethető lenne, a társadalmi veszteség eléri a 86,5 millió forintot.
A közúti balesetben elhunytak számának örvendetes csökkenése miatt kieső donációt ellensúlyozhatná az élő donoros veseátültetések számának növekedése. A kutatási adatok alapján az élő donoros veseátültetés hosszabb túlélést, jobb életminőséget és alacsonyabb egészségügyi kiadásokat eredményez, mint az agyhalottak veséinek átültetése. Ráadásul az utóbbi évek technológiai fejlődésének köszönhetően a rövid távú műtéti kockázaton túl az élő donorok hosszú távú egészsége nem rosszabb az átlagnál. Ezért a világ számos országában, így Norvégiában és az Egyesült Államokban is, az élő donorok száma már meghaladja az agyhalott donorok számát. Nálunk viszont megmagyarázhatatlanul alacsony az élő donoros veseátültetések száma. Amennyiben a vesegyógyászattal foglalkozó szakorvosok nem magyarázzák el betegeiknek az élő donoros veseátültetés jelentőségét, és emiatt egy ilyen transzplantáció meghiúsul, úgy a társadalmat körülbelül 48,5 millió forint veszteség éri. A veseátültetés eredményessége annál jobb, minél kevesebb ideig részesültek a betegek előzetes dialíziskezelésben. Az úgynevezett preemptív átültetést nem előzi meg művesekezelés, ezért a beültetett vese várható túlélése különösen hoszszú. Az ilyen transzplantáció értéke a legmagasabb: 56,5 millió forintos társadalmi haszonnal jár. Ezért mindenkinél – de különösen a gyermek betegeknél – ez a módszer a leginkább javasolt eljárás a végstádiumú vesebetegség kezelésére.
A vesebetegség társadalmi terheinek csökkentésére további lehetőséget nyújtanak a szenior transzplantációs programok. Idős vagy az általánosnál roszszabb kondíciójú agyhalott betegek szervei esetén ugyanis a veséket általában nem ültették át. A nemzetközi eredmények azonban azt mutatják, hogy a transzplantációs várólistán szereplő időskorú, művesekezelt betegek esetében ezek az úgynevezett marginális donorszervek átültetése is jobb életkilátásokat és jelentős kiadáscsökkenést eredményez ahhoz képest, mintha a beteg hosszú hónapokat, esetleg éveket várna az optimális donorszervre. A szenior vesetranszplantáció társadalmi szinten körülbelül 27,5 millió forint hasznot eredményez.
A donációs aktivitás fokozását elősegítő intézkedéseket számos csoportba sorolhatjuk. A jogi, szabályozási és finanszírozási környezet változtatása olyan lehetőség, amely nem igényel jelentős befektetést, ellenben komoly társadalmi nyereséget eredményezhet. Ilyen módszer lehet például a súlyponti kórházak vagy műveseközpontok minőségi indikátorrendszerének kifejlesztése és összekapcsolása az intézmények finanszírozásával. Amennyiben a súlyponti kórházak esetében mérjük az átültetést eredményező donorjelentések arányát az összhalálozáson belül, illetve a műveseközpontok esetében az élő donoros transzplantációk arányát a kezelt betegek számához viszonyítva, megfelelő pozitív ösztönzőt teremthetünk.
A kommunikációs, ismeretterjesztő és képzési programok már befektetést eredményeznek. A vesetranszplantáció előnyeinek ismertetését a lakosság, az egészségügyi dolgozók és a betegek körében is érdemes terjeszteni. A lakosság esetében azért is hasznos ilyen tevékenységet folytatni, mert a transzplantációhoz kapcsolódó negatív téveszmék a bulvársajtó „áldásos” tevékenysége miatt számos donációs lehetőséget hiúsítanak meg. Az ilyen programokban komoly szerepet kaphatnak a transzplantált betegek szervezetei, különösen az élő donoros veseátültetések fokozására irányuló képzési programok esetében.
Végezetül a szervdonáció koordinációs hálózatának, illetve szakmai feltételeinek fejlesztése jelent esélyt a veseátültetésnek számának növelésére, különösen az eddig alacsony donorjelentő gyakorlatot alkalmazó megyei kórházak esetében. A vesetranszplantációs aktivitást elősegítő programoknak a fenti számok ismeretében jelentős megtérülést hoznak. Amennyiben 50 millió forint befektetéssel egy agyhalott donor veséit megmentjük a transzplantáció számára, vagy egy élő donoros transzplantációval többet végzünk, mint amenynyit a program nélkül végeznénk, a befektetés már megtérül. Ez azt jelenti, hogy a befektetés igen alacsony kockázatú. Ráadásul pénzközpontú világunkban sem szabad elfeledkezni arról, hogy a betegek egészségnyeresége és társadalmi integrációja a veseátültetések legfontosabb hozadéka, és talán mi vagy valamely családtagunk is rászorulhat egyszer erre az adományra.
