Ilyen a versenyszabályozás, nem kis részt a belső piaci szabályozás, a külkereskedelem. Aztán akadnak a – jóllehet, tévesen – „pénzosztónak” nevezett posztok, mint az agrárpolitika, regionális politika, költségvetés. Tévesen, mert a pénzek elosztásáról nem az ezeket felügyelő biztosok döntenek, hanem 7 – a jövőben talán már csak 5 – évenként egyszer a pénzügyminiszterek, valamint az állam- és kormányfők. Ilyenkor többnyire a pénzfelhasználási szabályok sarokköveiről is megállapodnak.
És végül vannak a politikailag fontos posztok. Ennek kritériuma folyton változik. Még leginkább a gazdaságpolitikai-pénzügyi biztos esetében tekinthető állandónak a figyelem, köszönhetően a rendszeres gazdasági értékelések és előrejelzések egymásutánjának, valamint a monetáris unió alapkritériumainak megsértése esetén a szankciók javasolásának. De ennél több aztán nincs is „Brüsszel” kezében: a makrogazdasági hatáskörök nagy része – fiskális politika, adópolitika – a tagállamoknál maradt, avagy (az eurózóna tagjai esetében a monetáris politika) a bizottságtól is független, frankfurti Európai Központi Bankhoz került.
Egyebekben a „fontosságot” az aktuálpolitikai helyzet határozza meg. Öt éve még nem számított fontosnak az energia, mára már talán az egyik legfontosabb. Vele kézen fogva a klímavédelmi portfólió is. És el kell ismerni, hogy a gazdasági válság közepette ilyen politikailag exponált terület napjainkban a foglalkoztatás és a szociálpolitika is. Pedig a tagállamok itt is féltékenyen őrzik nemzeti jogosítványaikat – alig van szankcionálható közösségi joganyag –, pénzosztás is alig akad.
De közben az Európai Parlamenttől a szakszervezeteken át a civilszervezetekig mindenki „Brüsszeltől” követel hatékony fellépést a válság nyomán meglóduló visszaszorítására, az „európai szociális modell” megőrzésére. Évente egyszer – néha informálisan többször is – részben e kérdéskörnek szentelt csúcstalálkozót is tartanak. Exponált téma, amelyben a magyar biztosnak – ha megkapja – rengeteg megszólalási, javaslattételi lehetősége lesz.
