Újraindítást!

Nem hiszem, hogy alkalmas vagyok arra, hogy az új kormány programjához, az egykori Monarchia tudálékos Kávéházi Konrádjaként feltámadva hasznos tanácsokat adjak. A felkérés alapján ráadásul tíz tételben és fontossági sorrendbe rendezve. Ugyanakkor a kérés és a lehetőség, hogy a magam lehetőségei között mégiscsak hozzájárulhatok a közös gondolkodáshoz, arra biztat, hogy vállaljam az írást, ha nem is a kért, lehetőségeimet messze meghaladó zárt gondolati íven.

Nyilvánvaló, az első kormányintézkedések tartalma, irányultsága, lépéssorrendje (időzítése) magától a kormányprogramtól, annak súlypontjaitól függ, és ebben a körben

nyilvánvalóan szükségszerűen lesznek olyan, szimbolikus lépések is, amelyek azt szolgálják, hogy meggyőzzenek a szándékok komolyságáról, a cselekvés elszántságáról, a változtatás lehetőségébe vetett hitről. Bizonyára az első kezdeményezések között lesznek olyanok is, amelyek a gazdaság megindításához, ennek feltételrendszere megteremtéséhez, a vállalkozási kedv és bizalom visszaszerzéséhez kapcsolódnak. És végül, az első lépések között elkerülhetetlenek azok az intézkedések is, amelyek nagyon is pragmatikusan a kormányzás hatékonyságának, vagy inkább: egyáltalán a kormányzás megindításának a feltételei.

Utóbbihoz kapcsolódom, s itt egyetlen tennivalót említek. Mégpedig a közigazgatás, a kormányzati vezénylő rendszerek működésének újraindítását és gyökeres átalakítását. Ez messze több és nagyobb feladat, mint hogy hány minisztérium, főhatóság van, kik a vezetők, melyek a függelmi kapcsolatok, mi a munkamegosztás, és hol éppen hány ember van. Újjá kell ugyanis építeni az egész rendszert. Azt, amit különböző szlogeneket (piacosítás, vállalkozói szellem meghonosítása, a bürokrácia uralmának megtörése, áramvonalasítás, regionalizáció, államtalanítás stb.) jól-rosszul szajkózva az elmúlt hat évben leromboltak. Ahol a közigazgatás ciklusokon átívelő, stabilizáló erejét, az élethivatás-választás hozta kollektív emlékezet értékét félredobták. Ahol az átgondolatlan átszervezés ellen szavukat felemelő embereket cinikus mondattal némították el: „a békákat sem kérdezik meg, amikor lecsapolják a tavat”. Ahol a szakállamtitkárokat is – jó részük személyes érzékenységét, jó ízlését is sértve, mondván, az egzisztenciális kockázat, a „sír-nevet” alap, mint a kártyában, nagyobb lojalitásra ösztönöz – politikai kurzushoz szerződni kényszerítették.

Meggyőződésem, ha a szétzilált, összevissza szervezett, önbizalmát vesztett és önérzetében mélyen megsértett közszolgasereg világos szervezési elvek, követelmények, felelősségek és a partneri megbecsülés mellett lehetőséget kap, tud azonosulni, teljesítménye meszsze több lesz, mint amit az utóbbi csikorgó évek hoztak. Tudom, nem mondok újat azzal, ha így aztán azt vélem: a változtatás akaratának átvivő közege, a működő államszervezet, a hatékony vezénylés, a következetes és szakmailag kifogástalanul működő (köz)igazgatás, a megbecsült közszolgálat a legfontosabb. Nélküle aligha lehet előrejutni, s ezért akiké a kormányzás felelőssége, remélem, erre is gondolnak.