Északi határunk és az éghajlatváltozás

Evidencia, hogy a globális éghajlatváltozás hazánkban döntően külső folyamatok által vezérelt jelenség, és mint ilyen, teljes mértékben érzéketlen az egyes adminisztratív, közigazgatási és állami funkciókat biztosító határmegállapításra. 

Határunk térsége Szlovákiával

Bár Magyarország és Szlovákia európai uniós csatlakozása, majd schengeni övezeti tagsága sok tekintetben átjárhatóvá tette a megelőző nyolc évtizedben valós akadályt jelentő határokat a két ország állampolgárai számára, a határ két oldalán lévő 20-30 kiloéméteres sávban az adminisztratív akadályok megszűnésével mégsem „gyorsult fel” az élet. Ennél jóval dinamikusabban fejlődő régiók találhatók mindkét szomszédos országban (akár határ menti régióban is). Különösen igaz ez az Ipoly mentétől a kelet-zempléni térségig. Olyan nagy történelmi múltú, társadalmi, kulturális vagy gazdasági téren jelentős városokat érint a népesség fogyása (illetve elvándorlása) – és jellemző rájuk a meg-megújuló útkeresés –, mint magyar oldalon Salgótarján, Ózd, Putnok, Szikszó, vagy szlovák oldalon Fülek, Rimaszombat, Tornalja, Rozsnyó. Szomorú, immár történelmi tény, hogy az elmúlt évtizedekben nemzetközileg is jegyzett konglomerátumok szűntek meg a szűkebb és tágabb térségben, mint a Rimamurányi Vasmű (később ÓKÜ és Salgótarjáni Acélgyár, illetve korponai és borsodnádasdi kapcsolódó üzemek), vagy a bányavállalatok, és sorolhatnánk tovább. Annak ellenére, hogy mind Szlovákia, mind Magyarország kedvező feltételeket kínál a külföldi tőke megjelenésére, e tekintetben nem széles, de hosszan elnyúló „fehér folt” a térképen a már említett területsáv Pozsony-Nagyszombat, Győr, Kecskemét, Debrecen térségeihez képest. Kivételt talán a kassai régió képez. Pedig az adottságok akár folyamatosan javulónak vagy jónak is minősíthetők: új hidakat adtak át az Ipolyon, korszerűsítették és bővítették a 21-es utat, elkészült a Miskolc–Kassa autópálya, fejlődött a turizmus, sok az erdő, vannak gyümölcstermesztési és állattartási hagyományok, jó és tiszta a levegő, és van elégséges víz.

És itt jön be az éghajlatváltozás, amelynek már a „közepében vagyunk”. 

Teljességgel tragikus, hogy a hazánk területére bekerült víz (hóolvadás, esőzéses áradás következtében) több mint 90 százaléka akadálytalanul távozik az ország területéről. Kevés a tározó, a csatorna, a mesterséges „vízvisszatartó” infrastruktúra. És kellenének új vízi létesítmények is, elárasztott, elmocsarasodott területekkel, kb. Tolna vármegye területével azonos mértékben (!). Rendszeresen vissza kellene pótolni a földből kiemelt vizet, visszasajtolni a termálvizet annak hasznosítása után – és a sor folytatható. 

Ez együttesen természetesen több százmilliárd forint kiadást és több évtizedes munkát feltételez, tehát jelentős pénz és energia kell hozzá. Egy ilyen komplex, nagy beavatkozás direkt és indokolt módon is a gazdaságfejlesztést támogatná, különösen az ipari beruházások által nem kiemelten kezelt régiókban, térségekben.

 Ami egykor „alföldi specialitás” volt, az lehet, hogy a jövőben „zempléni vagy abaúji nevezetesség” lesz. Mára már „kevésbé gurul” a nógrádi málna, változik a szilvatermelés helyzete, az alma kelet-európai fellegvára már nem Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegye, hanem Lengyelország. Ezek a folyamatok azonban fokozatosan helyzetbe hozhatják a sokáig stagnáló vagy alig-alig fejlődő határtérséget, mindkét ország javára. Hiszen az adottság – mint jeleztem – jó, sőt, jól fejleszthető. Van bizonyos múltja (Interreg) a közös projekteknek is. Emellett már jelen vannak olyan új gyakorlatok, amelyek rövid idő alatt ugrásszerűen változtatják meg az energiatermelés gyakorlatát. Ha a térségben utazunk, számos naperőművel találkozunk. 

Ahhoz, hogy a térség az éghajlatváltozás következményeit saját javára és Magyarország, illetve Szlovákia közös előnyére fordíthassa, feltétlenül indokolt lenne:

1. a két kormány által 2025-ben miniszterelnöki szinten megerősített, jelentős infrastrukturális fejlesztések mielőbbi megvalósítása (22-ről 40-re emelve a határátkelő pontok számát, új hidak és feltáróutak építése mellett),
2. a megújulóenergia-termelés további jelentős bővítése (napenergia), tárolókapacitások létesítésével (felhasználva a földrajzi adottságokat), 
3. víztározó-kapacitások létesítése, a folyók, patakok megfelelően összehangolt szabályozásával,
4. határon átnyúló komplex agrár- és agrárfeldolgozó-ipari stratégia kidolgozása (különös tekintettel az éghajlatváltozás hatásainak előnnyé formálására), megfelelő pénzügyi támogatással,
5. a turisztikai desztinációmenedzsment további fejlesztése,
6. a természetet nem károsító, a vízháztartást és az energiafelhasználást nem veszélyeztető ipari kapacitások tudatos telepítése a két ország érintett szervei együttműködésével.

Ha a „határtérség” már nem a stagnálás (visszafejlődés) szinonimája, hanem az egymást gazdagító, dinamikus fejlődési jelenségeké igen változatos területeken, akkor virtuálisan elégedetten foghatna kezet két évszázad után Kazinczy Ferenc és Anton Bernolák mondjuk Rimaszombatban.