– Miután a világ egyik legkeresettebb zongoraművésze, viszonylag keveset tartózkodik itthon. Gyaníthatóan a pomázi Kastélyakadémia mesterkurzusai miatt sikerült találkoznunk. Vagy más célból repült haza New Yorkból?

– A nemzetközi utazási korlátozások miatt a pomázi Kastélyakadémiát az idén is a virtuális térben tartjuk meg. Így akár New Yorkból is taníthattam volna, de a hazautazás nem várhatott tovább. Hiányzott a családom, hiányoztak a barátaim és hiányzott Magyarország. Ha időm engedné, sokkal több időt töltenék itthon.

– A klasszikus művészek között is kiemelkedően sokat koncertezik. Ha egy rövid mérleget vonunk az elmúlt másfél évről, mennyire írta át aktivitását a pandémia?

– 2020. március 7-én még a Carnegie Hallban játszottam szólóestet, majd egy hosszú szünet következett. Március második hetében leállt az egész világ. Mivel tavaly még nem állt a rendelkezésünkre semmilyen oltóanyag a Covid–19 ellen, csak találgattunk, hogy vissza tudnak-e térni majd a korábbi koncertek a mindennapjainkba, s ha igen, milyen formában. Egyébként egy művész életében véleményem szerint egészséges néha hosszabb-rövidebb időszakot eltölteni a világ értelmezésével, a dolgok újrafeltalálásával. Ez az időszak most hosszabbra sikerült.

– Alapesetben hol, milyen országokban, városokban ad koncertet? Benyomásai alapján mit tartanak a magyar komolyzenéről külföldön?

– Az elmúlt két évtizedben sokat koncerteztem Délkelet-Ázsiában, Kínában, Japánban, az Egyesült Államokban és Európában is. Számomra a koncert történetmesélés és ezáltal közös utazás. Mesélek arról, honnét jöttem, hogyan érzek, miként gondolkodom, és ebben benne van az is, hogy milyen értékek szerint nevelkedtem. A magyar előadóművészeknek van mit mesélniük, és szerintem ez az, ami különlegessé tesz bennünket. A történelmi tapasztalatainkból származó, a génjeinkben hordozott emlékezetünk együttérzőbbé tesz bennünket, s ez, úgy vélem, az előadásmódunkban is visszaköszön. Van mire hangolódnia annak, aki vigaszért vagy éppen az önmagáról megfeledkezés öröméért jön el a koncertjeinkre.

– A 2012-es labdarúgó-Európa-bajnokság megnyitóján 300 millió ember hallgatta a zongorajátékát a televízióban, élő adásban. Most miként élte át az Eb-t? Kinek drukkolt a véghajrában?

– A mondás, hogy a futball olyan játék, amelyet 22-en játszanak 90 percig, és a végén mindig a németek nyernek, megdőlni látszik. Nagy futballrajongó vagyok, sokat tanultam ebből a játékból. Koncentráltságot, a felkészülés fontosságát, a csapatjátékot, alázatot és azt is, hogy sokszor nem mindig a papíron jobb csapat győz. De aki nyer, valami miatt mégis nyer, és arra érdemes odafigyelni. A hazai csapat rengeteg örömöt szerzett Magyarországnak, amiért hálásak lehetünk mindenkinek, aki ebben a sikerben részt vett. A véghajrában igazából annak szurkoltam, hogy a küzdelem megmaradjon a játék szintjén. Akkor mindkét csapat emelt fővel távozhat a hármas sípszó után.

Fotó: Éder Krisztián

– Tudjuk, hogy rajong Liszt Ferencért. De a példaképének is tartja?

– Természetesen! Liszt Ferenc csodálatos ember volt. Ne feledjük, hogy ő mindig előretekintett, forradalmian komponált. Engem mégis az embersége, szerénysége ragadott meg a legjobban. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a történelmet most mi írjuk. Liszt Ferenc akkor lenne igazán boldog, ha az ő bátorságával nyúlnánk a klasszikus zenéhez, megértenénk, hogy mi a szerepe ma a klasszikus zenének, és mi a felelősségünk előadóművészként a népszerűsítésében. Keresnünk kell az új hangszíneket, az új megfogalmazásokat, jobban kell értenünk a közönséget is, nem csak a darabokat, amelyeket játszunk.

– Bizonyára fura felvetés, de mi most a „kortárs trendi” a komolyzenében? Gondolok itt például az improvizációra, vagy éppen arra, hogy mennyire tudnak kitörni az ismeretlenség homályából a fiatal előadóművészek.

– Az improvizáció továbbra sem trendi, improvizálni kicsit bonyolultabb is annál, mint hogy egy esetleges trendet követve bárki nekiálljon. Én édesapámnak nagy köszönettel tartozom, hiszen nálunk mindig szólt a zene otthon. A klasszikus művekre vagy a populárís dallamokra való improvizálás a világ legtermészetesebb dolga volt. A mestereimnek is hálával tartozom, hiszen az érdeklődésemet látva azonnal a megfelelő helyekre irányítottak. Keith Jarrett világa a Zeneakadémia falai között érintett meg. Nádor György és Réti Balázs tanár úr biztatására vetettem bele magam Jarrett hangzásaiba, amelyeket a kezdetektől a részletek iránti kíváncsiságommal kutattam. Ezek a hangzások később sajáttá alakultak, és a történetmesélés elengedhetetlen kellékeivé váltak. Nemcsak az improvizációkban, hanem a klasszikus művek előadásaiban is. Manapság csak egy komplex művész tud kitörni az ismeretlenségből. Alapkövetelmény a legtöbbet kihozni magunkból a színpadon, de azon kívül is igazi példaképként kell viselkedni a következő generációk számára.

– Szakmai pályafutása impozáns. Mi az, amit még el akar érni? Jelenleg például min dolgozik?

– Szeretném azt hinni, hogy a művész élete egy maraton és nem egy sprint.

Ám az igazság az, hogy bár egy sprintekkel teli maraton elég küzdelmes és sokszor fájdalmas, hiszen elfáradnak az izmok, kimerül az elme és elfogy a levegő a vágták végére, mégis ettől örömteli és szép. A tökéletességre való törekvés, a hibáinkkal való együttélés, a sikerek megélése, értékelése, de nem túlértékelése örök kihívás. Mi mindig a járatlan utakat választjuk, hogy aztán hazatérve meséljünk róluk. Szeretném, ha a zeném még több emberhez eljutna a jövőben, és segítséget nyújtana a nehéz pillanatokban. Az elmúlt néhány hónapban a labdarúgó Bajnokok Ligája döntőjének a megnyitóján dolgoztam. Az eredeti terv szerint én nyitottam volna meg másfél milliárd tévénéző előtt. Bizonyára emlékszik, hogy a döntőt Isztambulban tervezték lebonyolítani, majd az utolsó pillanatban az Európai Labdarúgó-szövetség átvitte Portóba. A megnyitót sajnos ilyen rövid idő alatt nem tudtuk átvinni az új helyszínre, de izgatottan várjuk a 2022-es döntőt. A műsor készen van!

– Döntő részben az Egyesült Államokban él. Mikorra tervez több időt tölteni Magyarországon? Esetleg végleg visszaköltözik?

– Az időm nagy részét koncertezéssel töltöm. Sokat vagyok a tengerentúlon, ami elengedhetetlen egy ilyen pálya menedzseléséhez, de nagyon sok időt töltök itthon is. A hazajövetel semmihez sem hasonlítható érzés. Biztosan itthon képzelem el a hosszú távú jövőmet. Sok a teendő is, hiszen szeretném segíteni a következő generációt a külföldön szerzett tapasztalataimmal. Nagy boldogsággal töltene el, ha a jövő nemzedék zenészei az általam kijárt utakon, gyorsabban jutnának el a világ nagy színpadaira.

György Ádám

A Liszt Ferenc-díjas és Steinway-művész 25 évesen alapította meg saját iskoláját, a György Ádám Kastélyakadémiát, amely mára a világ vezető tehetséggondozó akadémiájává nőtte ki magát. A New York-i Juilliardról, a londoni királyi akadémiáról vagy akár a Pekingi Zeneakadémiáról is rendszeresen látogatják a kurzusait. Alapítványa a tehetségkutatás, tehetséggondozás mellett a mentoráltak pályájának egyengetésére is figyel. György Ádám a klasszikus zene legösszetettebb művei mellett saját minimalista szerzeményeivel meséli el történeteit a színpadon. Ázsiában rajongók ezrei ünneplik a koncertjein, többmilliós követőtáborával a közösségi médiában a világ legnépszerűbb klasszikus művésze. A New York-i Carnegie Hall rendszeres fellépője.

Az interjú a Figyelő hetilap július 22-iki számában került publikálásra.