Az ukrajnai és újabban a Gázai övezeti háború történéseiről való beszámolókat – mindkét oldalról érkezőket – ma már egyre többen nagy óvatossággal olvassák-nézik-hallgatják.
Fotó: AFP
A nagy tartalomszolgáltatók primer hírforrásai – nem csak a két emblematikus háborúról szólók – elsősorban a nagy nyugati (keleti) hírügynökségek. Ezek jelentős részének tulajdonosa(i), legalábbis nyugaton elrejtőzhetnek a különféle tőketársaságok, alapok, alapítványok, vagyonkezelők szinte áttekinthetetlen szövevénye mögött.
Keleten (elsősorban Pekingben és Moszkvában) a helyzet világosabb, ott az autoriter hatalmi struktúra részei.
Fénykorukat a sajtótermékek tudósítói hálózatai talán a hidegháború korszakában élték meg. Magyarországon a párt többé-kevésbé szigorú ellenőrzése alatt működő tartalomszolgáltatók a múlt század hatvanas-nyolcvanas éveiben egy időben legalább száz külföldi tudósítót foglalkoztattak. A nagy médiumoknak (Magyar Televíziónak, a rádiónak, napilapoknak, azok közül is a három vezetőnek, a Népszabadságnak, a Magyar Nemzetnek és a Magyar Hírlapnak) többtucatnyi tudósítójuk volt külföldön.
Ami nem volt olcsó mulatság.
Akkori számítások szerint egy tudósítói poszt fenntartása egy adott országban majdnem évi egymillió dollárba került. Ez mai körülmények között évi csaknem hatmillió dollárt jelent. Ebbe a lakás- és irodabérlés mellett reprezentációs keret, szolgálati autó, esetenként tolmács, helyi gépkocsivezető is beletartozott. Míg a szocialista időszak kezdeti időszakában a kiküldő ország legfőbb államhatalmi képviselője, a nagykövet igyekezett befolyása alá vonni a média tudósítókat, később, a rendszerváltást megelőző években ez a helyzet megváltozott, a tudósító többé-kevésbé önállóan tevékenykedhetett.
Ma a hírmonopóliumok erősen koncentrálódnak. A nagy politikai-gazdasági központokban a jelentős nyugati (és kisebb mértékben a keleti, oroszországi, kínai) hírszolgáltató irodák tudósítói létszáma változatlan maradt, egyes esetekben jelentősen bővült. A kisebb médiumok, országok médiumai többsége számára a saját tudósítói hálózat fenntartása elviselhetetlenül magas költséget jelentett. Ehhez hozzájárult az internet is. A nagy tartalomszolgáltatók, a hírügynökségek teljes, vagy részleges ingyenes hozzáférést adnak – döntően angol nyelven.
Az 1989–1991 közötti keleti rendszerváltás, a Szovjetunió széthullása után megindult az erőteljes leépítés.
Először a kisebb, kevésbé fontos posztokat számolták fel. Igyekeztek fenntartani a világpolitikában meghatározó országokban, központokban működő állandó tudósítói irodákat Washingtonban, Moszkvában, Brüsszelben, Pekingben.
Aztán ezek többsége is elenyészett, vagy az adott városokban (más bevételi forrásból) élő, de mondjuk magyar, vagy a nyelvünket ismerő, fogalmazni tudó helyi tudósítókat alkalmaztak olcsóbban. Ma már a legtöbb kelet-közép-európai médium nem engedheti meg magának a luxust, hogy több országban önálló tudósítót tartson fenn. Maradnak forrásként a nagy (nyugati) hírszolgálati irodák, médiumok.
A fiatal sajtógeneráció tagjainak angol nyelvtudása ugrásszerűen fejlődött, a többi nyelv (német, orosz, francia) visszaesett. Pedig az elsődleges, akár nyíltan manipulatív források eredetiben való olvasása segítene a torzításmentesség érvényesítésében. És a nyugati gyakorlat sem egységes.
A Magyarországon elérhető internet például blokkolja az RT orosz tartalomszolgáltatót, a Facebook „kormánybefolyásoltnak” bélyegzi az orosz RIA Novosztyit. Spanyolországban az ottani internet blokkolja a RIA Novosztyit, viszont szabadon lehet olvasni az RT oldalát...
Ezen sorok írója négy helyen működött Népszabadság-(MTI)-tudósítóként (1981–2003): Hanoiban, Moszkvában, Pekingben és Berlinben. A Népszabadság annak idején saját, vagy az MTI-vel közös állandó tudósítót tartott például Accrában (Ghana), Santiagoban (Chile), Kairóban (Egyiptom), Bejrútban (Libanon). Az akkori tudósítók munkáját sokféleképpen lehet jellemezni, de elsődleges helyszíni forrást jelentettek.
Az akkori kollégák jelentős része diplomásként minimum három-négy idegen nyelvet (angol, orosz, német, francia) bírt igen jó szinten. Ez a „második” fiatalabb, elsősorban szak- és nyelvtudásáért alkalmazott generáció jobban boldogult a rendszerváltás után, mint az „első”, politikai alapon alkalmazott nemzedék, a „kiemelt munkáskáderek”.
