Van olyan jó tanács, amit szívesen hallott és megfogadott volna huszonöt évvel ezelőtt?
Ez egy nehéz kérdés. Kicsit fatalista vagyok, és úgy gondolom, hogy mindenkinek van egy útja, amelyen végig kell mennie. Azt hiszem, el kell telnie bizonyos időnek, hogy az ember meg tudja magának fogalmazni a saját jó tanácsait, azokat, amelyeket meg is fogad. A gyerekeimnek gyakran mesélek a tapasztalataimról, igyekszem navigálni őket az életben, de valószínűleg nekik is el kell követniük a saját hibáikat, hogy önazonos életet tudjanak élni. Ahogy nekem is el kellett követnem.
1989-ben azért extrának számított Amerikában egyetemre járni, majd bekerülni a művészeti közegbe – hogy élte meg ezt a helyzetet?
Arra határozottan emlékszem, hogy úgy egy hónappal azelőtt mentem ki, hogy leomlott a berlini fal. Volt akkor egy határozott érzésem, hogy haza kéne jönnöm, itt kellene lennem ebben a fontos történelmi pillanatban, de végül maradtam. Mivel itthon nem vettek fel az ELTE művészettörténet szakára, tettem egy kísérletet erre Amerikában is, ahol egy rokonomat látogattam meg, és ott sikerült a felvételim.
Philadelphiában csodás éveket töltöttem, fantasztikus professzoraim voltak, szerencsére sokféle ösztöndíjat kaptam, mert pénzem viszont nem volt.
Később New Yorkba költöztem, és ott is kezdtem dolgozni.
Hogy vesznek fel egy magyar nőt a világ egyik legpezsgőbb városában egy menő galériába dolgozni? Ilyen jelenetek nem csak a filmekben vannak?
Mondtam, fatalista vagyok. Manhattanben, a Lower East Side-on, ahol laktam, egyik nap besétáltam a PS122 galériába.
Elkezdtem beszélgetni valakivel, akiről kiderült, hogy a galéria vezetője, és másnaptól már ott dolgoztam.
Igaz, eleinte gyakornok voltam, fizetés nélkül, de rengeteget tanultam alázatról, munkabírásról. Később már fizetést is kaptam, sőt, kiállítást is rendezhettem – így ismerhettem meg a művészeti szcéna más fontos szereplőit, például Tibor de Nagyot, az egyik legfontosabb galériást, akivel később együtt is dolgozhattam. Az egy intellektuálisan nagyon inspiratív időszaka volt New York művészeti világának, amikor sok-sok alulról jövő ötlet valósulhatott meg. Számos kiállítást rendezhettem, barátokkal galériát csináltunk Brooklynban, a leghíresebb művészek műtermeibe jutottam el. Abban az időben ez a szakma tényleg őszintébb volt, nem volt ennyire kapitalista és taktikus, mint mostanában. A művészek nem a piacnak dolgoztak, hanem azért, mert nem volt választásuk. Manapság azt veszem észre, hogy gyakran születnek művek a piac nyomására.
Volt visszaút Amerikából Magyarországra
Amikor hazajött, egy nagyon más közegben mit tudott mindebből kamatoztatni?
A harmincadik születésnapomon úgy ébredtem, hogy haza fogok költözni. Az amerikai éveim alatt egyébként is sokat jártam Magyarországra, hiszen a családom itt élt, és a hazai művészbarátaim folyamatosan mondogatták, hogy mért nem csinálok itthon is valamit, mondjuk egy galériát. Kapóra jött, hogy örököltem egy lakást Budapesten, az Attila úton, tehát az ingatlan adva volt hozzá. De a közeg valóban teljesen más volt, mint Amerikában,
nálunk nem volt hagyománya a galériás létezésnek.
Ebben az időben indult a Várfok, a Knoll és a Vintage Galéria is, és jelent meg az a tőkeerős réteg, amely már világlátott, nyitott személyiségekből állt, akiknek igényük lett arra, hogy műalkotásokkal vegyék körbe magukat. Mivel nem itt jártam egyetemre, hiányzott a kapcsolati tőkém, a potens vevőkkel még nem voltak személyes kapcsolataim, ezért az első években az amerikai és a nemzetközi gyűjtőim támogattak, jöttek, vásároltak.
Elhitték, hogy érdemes magyar művészek alkotásait vásárolni?
Elhitték, mert bíztak bennem. A galériás tevékenység alapvetően a személyes bizalomra épül. Sok beszélgetés, sok együtt töltött idő kell ahhoz, hogy valaki az én hatásomra kezdjen bizonyos műveket, művészeket gyűjteni. Ezek a külföldi gyűjtők természetesen először tanulmányozták a művész portfólióját, mielőtt úgy döntöttek, hogy érdemes a pénzüket itt is művekbe fektetni, hogy az általam képviselt művészeknek ugyanúgy lehet jövőjük, mint például egy amerikai kortárs művésznek. Egyébként a műkereskedelem ma is pont így működik, csak egyre több szereplővel.
Hogy talál egymásra galériás és művész?
Az első kiállításomon a nemzetközileg is ismert spanyol médiaművész, Antonio Muntadas munkáit mutattam be, akinek épp akkor volt egyéni kiállítása a Néray Katalin vezette Ludwig Múzeumban. Amerikából hazaköltözve azt gondoltam, hogy átveszem az ott tanult és tapasztalt modellt, miszerint egy művész akkor lesz és lehet folyamatosan látható, ha nemcsak a galériámban, hanem nonprofit helyeken, múzeumokban is kiállít. Örültem, hogy Muntadas igent mondott a felkérésemre. Vele például, ha jól emlékszem, egy New York-i buliban találkoztam először, tehát volt egy régi, baráti kapcsolatunk. De sokféleképpen egymásra találhat egy művész és egy galerista. A mai napig nagyon sok portfóliót kapok, sok művészt ajánlanak kurátorok, barátok, de keresek is, folyamatosan járok kiállításokra, műtermekbe. Én alapvetően élő, kortárs művészekkel szeretek dolgozni, mert az csodálatos, ha egy alkotó még az aktív időszakában kap visszajelzéseket, elismeréseket.
„Ne viccelj, megőrültél?!”
Mi kelti fel az érdeklődését valaki iránt? Figyeli azt, hogy például eladható legyen?
Nem. Sok olyan művésszel dolgoztam, akire eleinte azt mondták a kollégák, hogy „ne viccelj, megőrültél?!”, majd a világ és a piac is visszaigazolta, hogy tényleg érdemes volt vele foglalkozni. Nem az eladhatóság az elsődleges szempont, hanem a szubjektív ízlésem. Egy komoly, nagy hatású mű soha nem azért születik, hogy valaki megvegye, hanem azért, mert a művészben van egy erős közlésvágy. Ez a belső harc azonnal érezhető egy alkotáson. Nálam az ad zöld jelzést, amikor ránézek egy munkára, és úgy érzem, hogy ilyet még nem láttam. Amikor egy olyan gesztust, jelet, anyaghasználati módot tapasztalok, amivel eddig, ilyen formában még nem találkoztam.
Ilyenkor jelez a test, jön a libabőr, és elkezdünk a művésszel beszélgetni.
A kiállításrendezés mellett ez a másik legkedvencebb pillanatom a szakmámban. Nem vagyok gyors, kell idő, hogy egy művészre hangolódjak, mielőtt elköteleződöm. Az elmúlt huszonöt évben kétszer „csúsztam le” olyan művészről, akit nagyon szerettem volna képviselni. Az egyik esetében lassú voltam, és tovább gondolkodtam, mint egy általam nagyra tartott kolléga. A másik esetben pedig nem szerettem volna összetűzésbe keveredni a művész akkori galériásával. Ma már nem lennék ilyen szégyellős.
Hogy lehet felépíteni egy alkotót úgy, hogy nemzetközi sikereket érjen el?
Először általában egy csoportos, majd egy önálló kiállításon mutatom be az új művész munkáit, és igyekszem kivinni egy nemzetközi vásárba is. Mindeközben minden lehetséges platformon, itthon és külföldön is beszélek a munkáiról, a portfólióját sok helyre elküldöm. Manapság a közösségimédia-jelenlét is nagyon fontos, de a legfontosabb, hogy a gyűjtők, a nonprofit színtér kurátorai és a múzeumok szakemberei ugyancsak megismerjék, megszeressék a műveket. Az lenne a legjobb, ha nálunk is több olyan tőkeerős múzeum működne, amelyek integráló kiállításokat rendeznek, azaz olyan csoportos tárlatokat, ahol a magyar művészek munkáit nemzetközi kontextusba helyezhetik. Ezeket a kiállításokat aztán más nemzetközi múzeumoknak továbbadva mutatnák be külföldön is a magyar képzőművészet fontos képviselőit. Erre sajnos nem sok példát tudok mondani, bár a világban ez egy kiválóan működő modell.
A gyűjtők eddig az Instagramról is vásároltak
A galerista mennyi jutalékot kap egy eladott mű után?
Általában 50 százalékot. Vannak egyéni megállapodások is, például egy nemzetközi művész esetében, amikor több potenciális galerista is benne van a projektben, változik a százalék.
A kortárs árak már itthon is milliós nagyságrendűek – ez a nemzetközi szint felé tart?
Összehasonlítva a nemzetközi árakkal, a hazai kortárs művészek árai azért még messze lemaradnak. Ma már szerencsére néhány fiatal mögé itthon is nagyobb erők – gyűjtők, kurátorok – álltak be, és látjuk, hogy
néhány magyar művész árfekvése megközelíti a vele egygenerációs külföldi nagy neveket.
A nálam lévő művészek többségének van külföldi galériája is, több lábon állnak, és ez nagyon fontos. Én is megpróbálkoztam egy külföldi „lábbal”, pár éve nyitottam Münchenben egy második galériát. Működött is, de egy idő után döntenem kellett, mert nem lehettem egyszerre két helyen, és a sok utazásra rámehetett volna a családi életem.
Az Instagram ma a fiataloknak óriási láthatóságot biztosít, folyamatosan posztolhatják az alkotásaikat. Ez hoz eladásokat?
Az utóbbi években nagyszerű visszajelzéseket hozott, de mostanában azt látom, mintha megtorpanna az eredeti lendület. Manapság ritkábban hallok olyan történetek, hogy valaki ismeretlenül ráír egy galériásra vagy egy művészre, és az Instáról vásárol műveket. Rengeteg a kép, nagy a vizuális zaj, emiatt egyre több gyűjtő szeretne visszalassulni, személyesen bejönni, beszélgetni, a műveket élőben megnézni – aminek én nagyon örülök. A személyes találkozásokat szeretem a legjobban, ezért csinálom, amit csinálok.
Miért tartotta fontosnak a női művészek képviseletét már jóval azelőtt, hogy a galériák programjában trendként jelent volna meg ez az irány?
Mert nő vagyok, két gyerekkel, családdal, és ismerem ennek minden aspektusát. Anyává válni mindenkinek nehéz, egy művésznek pedig halmozottan nagy kihívást jelent összehangolni a különböző szerepeit. Az alkotás egy olyan felfokozott érzelmi hullámvasút, amiből nagyon nehéz kilépni, és átugrani abba, hogy a gyereknek kész-e a leckéje. Ezért sok női művész tudatosan nem vállal gyereket. Ezek olyan felvetések, problémák – természetesen nem csak a mi szakmánkban –, amelyekről lehet és kell is beszélni. Ugyanakkor számomra az is
fontos, hogy egy művészt ne azért mutassak be, mert nő, hanem azért, mert jó művész, aki történetesen nő
– ez egy érzékeny, de fontos pontja a működésemnek.
