Kezdetét vette ismét az olasz politikai élet egyik legizgalmasabb szakasza: a kormányalakítás (amelyet majd szinte törvényszerűen a kormánybuktatás követ – de ne szaladjunk ennyire előre). A választásokon győztes Giorgia Meloni leendő kormánya számára kulcsfontosságú a pénzügyminiszteri poszt. Meloni tanulva elődei hibáiból Brüsszel, de Frankfurt, az Európai Központi Bank (EKB), valamint az olasz államadósság befektetői felé is igyekszik gesztusokat tenni, számukra is hiteles, elfogadható személyt jelölve a pozícióra.

Fotó: Andreas Solaro / AFP

Az esélyesek között az elemzők elsőként emlegették Fabio Panettát, aki jelenleg az EKB igaztatóságának Róma által delegált tagja – kevés nála hitelesebb figurát lehetne találni a pozícióra. A Panettában reménykedőknek azonban hideg zuhany lehetett, hogy a közgazdász a Bloomberg értesülései szerint egy luxemburgi konferencián, az eurozóna pénzügyminisztereivel folytatott háttérbeszélgetés során kerek-perec kijelentette: nem lesz belőle pénzügyminiszter. Ez azért is fontos, mert az olasz politikai koreográfia szerint a szereplők többnyire nagyon óvatosan nyilatkoznak a várható pozíciókról – Panetta se zárta ki eddig kategorikusan, hogy ne vállalná el, ha például Sergio Mattarella államfő felkéri. 

A 63 éves olasz jegybankárról a helyi sajtó hetek óta cikkezik, már tuti befutónak tartották.

Ódzkodása azonban érthető: az olasz gazdaság ismét jelentős adósságterhet nyög, beütött az ráadásul jó olasz hagyomány szerint a miniszterelnöknek már a kabinet megalakulása idején is számolnia kell egy kormányválsággal. Panetta kiesésével Meloni dolga egyre nehezebbé válik. Lehetőségei a következők: megtarthatja a jelenlegi pénzügyminisztert, Daniele Francot, aki korábban szintén megfordult az olasz központi banknál. Ezzel viszont meghiúsulna egyik legfőbb politikai üzenete: a változás, a szakítás a múlt káros örökségével. Vagyis célszerű lenne új embert találnia a feladatra. Ez azonban nem lesz könnyű, az olasz politikai élet változékonysága miatt meglehetősen sokan koptatták az elmúlt években a pénzügyminiszteri bársonyszéket. A szóba jövő jelöltek között ott van Domenico Siniscalco és Giulio Tremonti, mindketten vezették már a pénzügyi tárcát különböző jobboldali kormányokban – még Silvio Berlusconi regnálása idején. Esélyes lehet a szintén jegybankári múlttal rendelkező Luigi Buttiglione is, ő közel két évtizede igazolt át a fiskális oldalhoz.

Az államadósság változása
Az energiaválság közepette is stabilizálni kellene az olasz államadósságot.

Római bennfentesek szerint a lehetőségek között szerepel az is, hogy 

a gazdasági tárcát kettéválasztják

– így létrejönne egy, a költségvetésért, valamint egy, a fiskális politikáért felelős minisztérium. Ez hatalomgyakorlási szempontból is hasznos húzás lenne: elejét lehetne venni a befolyásos minisztérium feletti folyamatos koalíciós torzsalkodásoknak. Ha ez a szcenárió valósul meg, Maurizio Leo, Meloni egyik legfontosabb gazdasági tanácsadója lehet a fiskális folyamatok irányítója.

A 10 éves olasz hozamának változása – megint ideges a kötvénypiac

A szeptember végén közzétett kormányzati előrejelzések szerint az idén az olasz 3,3 százalékkal bővülhet, a GDP-arányos államháztartási hiány így 5,1 százalék lehet, ami jövőre a tervek szerint 3,4 százalékra mérséklődne. A 2023-as gazdasági növekedésre viszont csupán 0,6 százalék az előrejelzés. A vártnál nagyobb idei GDP azt is lehetővé teszi, hogy Mario Draghi, leköszönő miniszterelnök egy 9 milliárd eurós energiaválságot kezelő elkülönített keretet is benne hagyjon a költségvetésben – hasonló célokra az idén már 66 milliárd eurót elköltöttek. 

A várakozások szerint a GDP-arányos államadósság az idén 145,4 százalékra, majd jövőre 143,2 százalékra szelídülne a tavalyi évre kimutatott 150,8 százalékról.