Jó néhány hadseregben Nyugaton tavalyelőtt már gondolkodtak a harckocsi mint archaikusnak megítélt fegyverrendszer végleges nyugdíjazásáról. Aztán jött az Ukrajna elleni oroszországi támadás, és minden a feje tetejére állt. Új dogmák dőltek meg, régi igazságok reneszánsza jött el. Ma az ukránok szilárd meggyőződése, hogy nyugati harckocsikkal megfordíthatják a háború menetét, megtörhetik az oroszországi erőknek az utóbbi hetekben kialakult enyhe fölényét a keleti fronton, és kiűzhetik a betolakodókat Ukrajna földjéről, beleértve a Krímet.
Ugyanakkor Ukrajna óriási fegyverkísérleti tereppé is vált. A Nyugatot, a NATO-t az érdekli, hogy miként tartóztathatnának fel egy esetleges orosz támadást. Moszkvát viszont az foglalkoztatja, hogy helyt tud-e állni egy általános – nem atomfegyverekkel vívott – kelet–nyugati katonai összecsapásban. Ennek a problémakörnek persze vannak propagandisztikus elemei is. Olekszij Jurijovics Reznyikov ukrán védelmi miniszter a minap azt mondta, hogy
Ezzel nem aratott osztatlan sikert nyugati szövetségesei körében sem, hiszen Moszkvában a keményvonalas háborúpártiak ugyanezt sulykolják: Oroszország már nem Ukrajnával, hanem az egész NATO-val áll hadban. Ráadásul egyelőre szó sincs Kijev NATO-ba való felvételéről.
A National Interest (NI) nevű amerikai konzervatív portál értékelése szerint Ukrajnában a drónok forradalmasították a hadviselést – akkor is, ha ez a siker nem volt teljes.
A harcokban mindkét oldalon kiderült, hogy mely fegyverek nem váltak be.
A CNN összeállításában anonim, de megbízhatónak ítélt Pentagon-forrásokra hivatkozva elhangzik, hogy a néhány kilogrammos, amerikai gyártmányú egyutas („öngyilkos”) drónok, a Switchblade 300-asok és a valamivel nehezebb Switchblade 600-asok nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Hasonló értékelés születhetett a meglehetősen nagy hajcihővel beharangozott Phoenix Ghost „ólálkodó” (loitering) öngyilkos drónról is, mert újabban semmit sem hallani róla. Ugyanígy eltűnt a háború kezdeti szakaszában túlértékelt Bayraktar TB2 felderítő-csapásmérő drón is a hírekből. Viszont „bejött” az oroszoknak az Iránból importált Sahid 136 és a feleakkora Sahid 131 drón. Olcsó, elég nagy rombolóerejű, és több száz kilométerre képes elrepülni a Sahid 136, amelyet az oroszok Gerany-2-es típusnak neveznek, és azt állítják, hogy náluk készül – 42 kilogrammos robbanófeje csaknem akkora pusztításra képes, mint egy 155 milliméteres nehéztüzérségi gránát.
Olyan fegyverrendszerek bizonyultak sikeresnek a harcmező éles körülményei között, amelyekről korábban kevesebbet lehetett hallani. A sikersztorik élvonalába mindenképpen a HIMARS M142-es könnyű amerikai rakétasorozatvető és a nyugati világban elterjedt klónjai tartoznak. Ez a fegyver a második világháború szovjet Katyusái és német Nebelwerferei technológiáját őrizte meg, fejlesztette tovább oly módon, hogy a nagy tűzerőt ötvözte az egyes elindított rakéták irányíthatóvá tételével. A HIMARS-ek vélhetően eddig az ukrán fegyveres erők legsikeresebben alkalmazott rendszerei, amelyek csaták sorsát fordították meg. Pontosságukkal (néhány méteres körön belül csapódik be a kilőtt, mintegy 90 kilogrammos robbanófejek 50 százaléka), 70-80 kilométeres lőtávolságukkal és hatalmas pusztító tűzerejükkel talán a legnagyobb károkat okozták a támadóknak.
Hasonlóan jól beváltak a mozgékony (önjáró és vontatott) nyugati, elsősorban amerikai nehéztüzérségi eszközök, a német PzH 2000-es önjáró páncélozott tarackok és az angol tervezésű vontatott, alumíniummal és titánötvözetekkel készített, emiatt a hasonló eszközöknél jó 40 százalékkal erősebb M777-es, 155 milliméteres űrméretű tarackágyúk. Ezek alkotják az ukrán nehéztüzérség gerincét. Állítólag pontosabbak, mint a hasonló önjáró fegyverrendszerek.
Az ukrán tüzérek igen jól megtanulták, hogy a leadott egy-két lövés után miként hagyják el a 4,2 tonnás löveggel, a vontatóval együtt a tüzelőállást két-három perc alatt,
mielőtt az orosz drónok, tüzérségbemérő radarok rájönnének tartózkodási helyükre, és elindulna az ellencsapás. Mindezt a nyolcfős személyzet fizikai erővel, a lövegcsőre való rácsimpaszkodással, a támasztótalpak felhajtásával, a jól kiegyensúlyozott fegyvernek a vontatóhoz kapcsolásával éri el.
Ukrán hadmérnökök a kiskereskedelemben is kapható drónok és a kiváló, Elon Musk-féle StarLink szatellitkommunikációs rendszer kombinálásával, ehhez egy saját fejlesztésű szoftver hozzáillesztésével gyors, pontos célkiválasztó rendszert dolgoztak ki.
A néhány kilométernyi hatósugarú, kamerákkal felszerelt drónok felemelkedve bemérik az ellenfél tüzelőállásait.
Esetleg az amerikai felderítő műholdak kevésbé pontos adatai alapján felderítik az orosz lövegek pontos helyét – és jöhet az M777-esek, vagy a HIMARS-ek tűzcsapása.
Fontos eleme az ukrajnai csatáknak a bennük részt vevő nyugati rendszerek harctéri körülmények közti állóképességének a tesztelése. Elsősorban a német PzH 2000-es rendszerekkel fordult elő, hogy adott idő (egy nap) alatt túl sok lövést adtak le velük, ami a cső és a benne lévő huzagolás időnek előtti elhasználódásához vezetett. Az angol–amerikai M777-es tarackoknál is hasonló jelenséget figyeltek meg. Próbatétel elé állította az ukrán és a nyugati fegyvertechnikusokat a rendszerek szükségessé váló javítása, karbantartása is.