Ha nem lenne elég a megváltozó időjárás, még az egyes, nehezen elindított projektekhez szükséges forrás finanszírozási költségei is az egekbe szöktek, ami újabb fejfájást okoz az amúgy is tehetetlen kormányok számára. A gondokról már a múlt év novemberében határozottan beszélt Shehbaz Sharif pakisztáni miniszterelnök a COP27 klímakonferencián. Akkor azt mondta, a fejlődő országok „pénzügyi adósságcsapdába” eshetnek, amikor kiutat keresnek az egyre nehezebb helyzetből. Mára bebizonyosodott, hogy pesszimista jóslatai nem voltak alaptalanok.
Ciklonok sújtották eddig idén Afrika délkeleti részét, több száz halálos áldozatot követeltek az áradások Ruandában, Kongóban és Ugandában, egyúttal az elmúlt évtized legnagyobb aszálya tette tönkre a termést Afrika „szarván”. Közben Délkelet-Ázsiában rekordhőmérsékleteket mérnek, Argentínában pedig teljes mezőgazdasági régiókon tette tönkre a termést a csapadékhiány – látható tehát, hogy
a Föld szinte minden területét nagymértékben érinti a klímaváltozás.
Nemcsak éghajlatváltozás, hanem kész humanitárius katasztrófa
Az események „kezelése”, a katasztrófák hatásainak enyhítése persze folyamatosan drágul.
A helyzet faramuci: éppen azoknak az országoknak kerül egyre többe a vészhelyzetek elhárítása, amelyek gazdaságát katasztrófák tépázzák.
A megelőzést elősegítő rendszerek (nagy kapacitású csatornák, öntözés) kiépítésének költsége pedig szintén az egeket súrolja.
A hiteltörlesztés árának emelkedése pedig ugyanúgy sújtja ezen országok kisvállalkozóit is, tovább súlyosbítva a politikai vezetés gondjait.
Egy tipikus példa: Thobani Lubisi kelet-afrikai gazdálkodó éppen belefogott a cukornád betakarításába, amikor két nap alatt csaknem félévnyi eső hullott le. Ez nemcsak a termést áztatta el, hanem a farm szivattyúházát is elöntötte, és az eliszaposodott föld ellehetetlenítette a betakarítást. Thobaninak tehát nemcsak a bevétele úszott el, hanem a család megtakarítását is felemésztette a károk elhárítása. Lubisi végül talpon maradt, de sokan felhagynak a gazdálkodással, vagy bérbe adják földjüket, nem folytatják eddigi tevékenységüket. Az igazán nagy baj az, hogy egyre több hasonló történetet lehet hallani a fejlődő világban,
a Munich Re tavaly a globális természeti katasztrófákból származó veszteséget 270 milliárd dollárra becsülte, aminek több mint felére nem is volt biztosítás.
Maldív – reszketés a turisták árnyékában
Az 1200 aprócska szigetből álló ország súlyos problémával néz szembe. A turistaparadicsom árnyékában, a tengerből lábakon kiálló bungalók mögött a szigetcsoport olyan gyorsan süllyed, hogy költségvetésének csaknem harmadát partfalakra, meliorációs és sótalanító üzemekre költi. Az ország 2026-ban lejáró kötvényeinek átlgos hozama most 19 százalékon áll, azaz ennyivel többet kell majd visszafizetnie a befektetőknek a 2021-ben megszerzett forrásért cserébe három év múlva. Az összeg persze – elviekben – gyakorlatilag bármeddig növekedhet, vagy esetleg csökkenhet is, a világgazdasági folyamatoktól függően.
A Maldív-szigeteknek a megnyugtató alkalmazkodáshoz összesen mintegy 8,8 milliárd dollárt kellene költeniük,
ami a nemzeti költségvetés négyszerese Aminath Shauna, az ország környezetvédelmi, éghajlatváltozási és technológiai minisztere szerint. A szigetek 64 százalékát éri erózió az emelkedő tengerszint miatt.
Miután kockázatosnk tartanak minket, még kölcsönt sem vehetünk fel, aminek a segítségével esetleg meg tudnánk magunkat védeni, és ami hozzájárulhatna gazdaságunk erősödéséhez is
– panaszkodott a miniszter a Bloombergnek.
Ördögi kör
Az egyre sokasodó természeti katasztrófák miatt a befektetők elfordulnak a feltörekvő országoktól, kamataik emelkednek, ami folyamatosan növeli adósságterheiket.
A megemelkedett kockázati prémium miatt pedig egyre mélyebb gödörbe esnek, és egyre esélytelenebb lesz növelniük az éghajlatváltozással szembeni ellenálló képességüket
– áll a Bostoni Egyetem tanulmányában.
Mozambik gazdasága már a 2019-es Ida ciklon érkezése előtt is igen rossz állapotban volt. A vihar aztán felkorbácsolta az inflációt, az ország belső adóssága 2019 óta több mint megduplázódott, 4,7 milliárd dollárra nőtt, és az év elején a késedelmes adósságfizetések sorozata miatt a Moody’s nem teljesítőnek minősítette az országot. Így pedig képtelen olyan forrásokhoz jutni, amit gazdasága rendbe tételére költhetne.
Segélyekért könyörögnek
Az éghajlatváltozást okozó károsanyag-kibocsátás nagy részéért a fejlett országok a felelősek, így némileg érthető, hogy a nehéz helyzetben nagyobb mértékű támogatásra számítanak a fejlődők, amit egyébként meg is kapnak. A COP27 konferencián áttörő egyezség született: a fejlett országok egy alap létrehozásáról döntöttek. Az elmúlt több mint fél évben azonban a megegyezésen kívül nem történt előrelépés az ügyben.
Összességében a támogatási hajlandóság tehát nő, de eddig mindig jóval kevesebb apanázs érkezett meg valójában a fejlődőkhöz, mint amiről előzetesen hallani lehetett.
A piaci forrás lehetőségeit jól mutatja az ENSZ jelentése, amely szerint a megújulóprojekteket hajlandó finanszírozni a piaci tőke, de az alkalmazkodás iránt kicsi az elköteleződés:
minden 12 dollárból mindössze 1 megy tengerfalak, csatornák építésére.
Sok a megoldatlan kérdés, de azért látni kedvező példákat is: Nkomaziban például könnyen juthatnak hitelhez a cukornádtermesztők az Akwandze Agricultural Finance közösségi banktól, amely birtokolja a termőterületeket, de egyúttal olcsó forrást is biztosít. Persze az olcsó jelentősége is eltörpül, ha a termés veszélyben van, vagy elpusztul, például árvíz miatt. A helyzetből való biztos kiút tehát még nem körvonalazódott, de egyetlen dolog biztos:
A magántőke mostaninál nagyobb mértékű bevonása nélkülözhetetlennek tűnik
– mondta Norbert Ling a szingapúri Invesco Asset Management ESG-hitelportfóliómenedzsere.
