Háborúfordítók lehetnek az Ukrajnának átadandó új nyugati repülőgépek (F-16-osok), vagy ahogy a Deutsche Welle-ben (DW) nyilatkozó Douglas Lute, az USA korábbi NATO-nagykövete utalt rá: „Túl késő, és túl kevés?” Vajon megismétlődhet-e a második világháborús német dilemma: a nyugati fegyverek túl finoman megmunkáltak az oroszországi–ukrajnai időjárási viszonyokhoz? A nyugati páncélosok ukrán harctereken való eddigi, nem túl pozitív szereplése megfontolt ítélkezésre ösztönöz. Noha már bevetették az amerikai Abramsok kivételével szinte az összes, Ukrajnának átadott nyugati páncélost, látványos eredményt, áttörést ezek a fegyverek nem hoztak.
Fotó: AFP
Összehasonlítjuk az amerikai gyártmányú F-16-osokat oroszországi ellenpárjukkal, a velük egykorú MiG-29-esekkel és az újabb sorozatú MiG-ekkel, amelyek már legalább egy generációval újabbak, mint az F-16-osok. Kulcskérdés lehet a többi között nemcsak maga a gép, hanem a fegyverzet is. Milyen levegő-levegő, levegő-föld rakétákkal szerelik fel az amerikai gépeket? Nem kevésbé fontos a kiképzett földi személyzet, a karbantartók, a javítók munkája. Általában a nyugati fegyverrendszereket a feltételezett nyugat-európai hadszínterekre tervezték, amelyek jó infrastrukturális körülmények között léteznek, fejlett úthálózattal, elektromosenergia-, gáz-, hideg-meleg vízszolgáltatással.
Kell egy jó rakéta
Ha egy jó fordulóképes, jól gyorsuló harci repülőgéped, ahogy nyugaton mondják, platformod van, akkor kell hozzá egy rövid és egy közép-hosszú távú BVR (beyond visual range – a látóhatáron túl repülő, azaz legalább 30+kilométeres hatótávolságú), jó levegő-levegő rakéta. Noha a múlt század nyolcvanas évei elején, még a szovjet időkben tervezték,
az R-27-es levegő-levegő rakéta máig az egyik legjobbnak számít a piacon.
(A magyar katonai tervezők a rendszerváltás után gyorsan megszabadultak az R-27-es készlettől, noha a javítására a nyírtelki amerikai [Raytheon] rakétaszerviz is felkészült.) Számos változata létezik a 40–170 kilométeres hatótávolság-skálán. Négyfajta célravezető rendszerrel működik, altípustól függően (félaktív radar, aktív radar, infravörös, hőkereső és rádiójel-kereső – ez utóbbi a NATO-kód szerint a HARM, és a földi telepítésű vagy az erős repülőgépradarok keresőjeleire reagál). Amerikai ellenpárja lehet az AIM 7 Sparrow (1958-tól áll szolgálatban) vagy az utódnak tekinthető, legalább egy generációval fiatalabb AIM 120 AMRAAM. Viszont az AMRAAM ára majdnem tízszerese az elvben hasonló teljesítményű Sparrow-énak. Mindkét levegő-levegő rakéta rendszeresítve van a mai ukrán légierőben.
Fotó: vaalaa
A német újraegyesítés, 1990 után a NATO-államok a volt NDK készleteiből nagyobb mennyiségű R-73-as rövid hatótávolságú levegő-levegő rakétához jutottak (a másik alaprakétához, amellyel a MiG-29-esek fel voltak szerelve). Leesett az álluk, amikor meglátták, mennyivel fejlettebbek az R-73-asok az általuk gyártottakhoz képest, például a tolósugár irányváltoztatásával (thrust vectoring) sokkal jobban manőverezők, irányíthatók voltak, mint a korabeli nyugati gyártmányok. Az R-73-as célkereső-követő rendszerét is durván alábecsülték a nyugatiak.
F-16-os, te drága!
Az F-16-ost (Fighting Falcon – Harcoló Sólyom) a General Dynamics kezdte gyártani, az első példányokat 1974–1978 között dolgozták ki, 1978-ban kezdték rendszeresíteni az USA légierejében. A szovjetorosz MiG-29-essel és a valamivel nehezebb Su-27-essel együtt negyedik generációs vadászbombázók.
Később a Lockheed Martin átvette az F-16-os gépek gyártását. Csaknem ötezer példány készült eddig belőlük.
Áruk 18-tól 180 millió dollárig terjed, altípustól és felszereltségtől függően. Hátrányuk a versenytárs oroszországi MiG-29-essel, Su-27-essel szemben az egy hajtómű (a MiG két hajtóművel rendelkezik). Továbbá roppant szervizigényesek, és egy repült órájuk sokszorosába került a MiG-29-esek vagy a Su-27-esek hasonló mutatójának.
A szovjetorosz MiG-29-eseket (NATO-kódjuk: Fulcrum) 1983-tól rendszeresítették.
Fegyverhordozó (hasznos terhelés) képességük a kisebb és könnyebb F-16-osokénak a kétharmada – ami egyértelmű hátrány.
Több mint 1600 példányt gyártottak belőle nyugati források szerint. Az F-16-ossal együtt a legelterjedtebb negyedik generációs légifölény-vadászgép, amely földi célpontok támadására is alkalmas. Ukrajnának az oroszországi támadás előtt 35-70 MiG-29-ese lehetett. Jelenlegi számukat (mivel a volt Varsói Szerződés-országok nagy része, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Bulgária, átadták MiG-29-eseiket – vagy azok egy részét – az ukránoknak) nehéz megbecsülni.
Hajszálnyi különbségek
Melyik a jobb gép, az F-16-os vagy a MiG-29-es? Számtalan amatőr „szakértő” kevésbé hiteles videója kering a témában a közösségimédia-platformokon. Azon kevés pilóta közül, akik mindkét gépen repültek, a többség kiegyensúlyozott választ ad, nem adva döntő fölényt egyiknek sem. A MiG-29-esek és az F-16-osok tolóerő-súly aránya (thrust to weight) valamivel az igen jónak számító 1 felett van. Összehasonlításképpen: a kategóriában világrekordernek tartott F-22-es ilyen mutatója: 1,25.
A MiG-29-eseket alacsonyabb sebességgel vívott párharcban (dogfight) fordulóképesebbeknek tartják, míg nagyobb sebességnél a mutató átbillen az F-16-osok javára.
Fegyverzetük: levegő-levegő rakéták tekintetében talán az F-16-osok állnak jobban egy hajszállal. Viszont a kulcsfontosságú első tizedmásodpercekben a MiG-29-es GSh-30-as 30 milliméteres gépágyúja egy hajszállal gyorsabb, mint az F-16-os Gatling rendszerű, hatcsöves, 20 milliméteres gépágyúja, amelynek 0,3 másodperc kell, hogy elérje a teljes tűzgyorsaságot.
