Tavaly bejött a kockázatvállalás
A magán-nyugdíjpénztári befektetések összetétele jellemzően stabil, ami mind az egyes szereplőkre, mind a piac egészére igaz. Ennek alapvető oka, hogy a nagy pénztárak nem szánják rá magukat egyik pillanatról a másikra portfóliójuk átalakítására. Így tavalyi teljesítményük is jól leírható a 2003. év végi - a FI-AD Pénzügyi Tanácsadó Kft. által közreadott - benchmark segítségével. Ebben az RMAX 9,58, a MAX 78,32, a BUX 8,87, a FTSE pedig 3,23 százalékot képvisel. Ezekkel súlyozva az indexek tavalyi teljesítményét - tehát valószínűsítve, hogy ez a befektetési politika volt érvényes 2004-ben, amit a felügyeleti jelentések is alátámasztanak -, a nyugdíjpénztári piac tavalyi átlagos bruttó referenciahozama 17,25 százalék körül alakult.
A benchmark szerkezetéből - a MAX- és RMAX-dominanciából - kitűnik, hogy 2004 magas abszolút hozamai főként a magára találó kötvénypiacnak köszönhetőek. Ám a komponensek közül a legjobb, 57 százalékot meghaladó teljesítményt a BUX nyújtotta, azok a pénztárak tettek tehát jó lóra, amelyek az átlagnál nagyobb szeletet biztosítottak kezelt vagyonukban a részvényeknek. Így például az ING Magánnyugdíjpénztár, amely a honlapján közzétett befektetési politikája (75 százalék MAX, 20 százalék BUX, 5 százalék MSCI World Free, nemzetközi részvény-referenciasúly) alapján a leginkább kockázatot vállaló szereplők egyike, 20 százalékot meghaladó bruttó referenciahozamot ért el.
A kockázatvállalás tehát lehet kifizetődő. Mi több, akadnak olyan nézetek, amelyek szerint hosszú távon a részvényportfóliók túlszárnyalják a kötvényből képzetteket. Ezen az alapon a nyugdíjpénztárak ideális részvénybefektetők, azaz minél több részvényt tart egy pénztár, annál inkább tagjai hosszú távú érdekében jár el. Az optimális persze az lenne, ha a nyugdíjhoz közelítve a tagok egyre alacsonyabb részvénytartalmú portfólióra válthatnának - állítják szakértők.
Ez az elv Magyarországon nem érvényesül maradéktalanul. Egyfelől nem állnak rendelkezésre olyan hosszú távú tőkepiaci idősorok, amelyekkel a fenti elmélet gyakorlati bizonyítást nyerhetne, így a pénztárak makacsul nagyon alacsony részvényhányadot tartanak. Másfelől a kötelező magán-nyugdíjpénztári tagok nem választhatnak különböző portfóliót, azzal kell megelégedniük, amit pénztáruktól "kapnak".
Magyarországon ésszerűnek tűnik a legmagasabb részvényarányt tartó pénztárak közül választani belépéskor, majd nyugdíj előtt néhány évvel átnyergelni egy alacsony részvénytartalmúba. Mivel a kilépési költségek elég alacsonyak, és különösebb adminisztrációs akadálya sincs a váltásnak, ez könnyen megtehető. Egy tavaly elfogadott szabályváltozás - amely szerint a nyugdíjba vonulásukkor 120 hónapnál rövidebb magánpénztári tagsági viszonnyal rendelkezők visszatérhetnek a társadalombiztosításba - azonban másfelé tereli a tagokat.
A társadalombiztosítási rendszerbe való visszamenekülés lehetősége azt jelenti, hogy a pénztártag nyugdíja nem függ attól, mennyi pénzt utal vissza a pénztár a számlájáról az állami rendszerbe. Így akkor is érdemes magas részvényarányú pénztárat választani, ha közelít a nyugdíjkorhatárhoz, mivel nem éri kár abban az esetben sem, ha az rosszul teljesít.
Ha viszont kiemelkedően teljesítenek a részvények, magasabb nyugdíjra van kilátás. A hat évnél rövidebb magánpénztári tagsági viszonnyal rendelkezőket érintő módosítás tehát egy olyan szabadon lehívható eladási opciót adott a tagok egy csoportjának, amelyet a költségvetés, azaz a többi adófizető finanszíroz.
