A fejlett országokban a válságmentés részeként bevetett költségvetési és monetáris lazítás káros következményeinek kivédése lehet a következő negyedévek egyik érdekes gazdaságpolitikai kérdése. Meglehet persze, hogy eltúlzottak a veszélyhelyzetről szőtt gondolatok. Az optimistának nevezhető forgatókönyvek itthon és külföldön is azzal számolnak, hogy a fogyasztás visszaesése, a emelkedése erőteljesen dezinflációs hatású lesz, ennek következtében pedig a gyenge árfolyamból és az ismét emelkedő energiaárakból eredő árnyomás nem eredményez általános árszintemelkedést.
Az euró és a dollár esetében jól mérhető inflációs várakozások azonban az inflációs nyomás újraéledését valószínűsítik. A nominális és a reálhozamokra elérhető hozamgörbék különbségéből következtethetünk a későbbi időpontra várt alakulására, és ezek mind a két deviza esetében visszakúsztak a kétszázalékos hosszú távú cél közelébe. Ahhoz képest, hogy a dollár esetében a tavalyi év végén még a defláció esélyét latolgatta a piac, ez jelentős fordulat.
További érdekességként megfigyelhető, hogy a fejlett piacokon az inflációs várakozás mennyire ellentétesen is mozoghat az általánosan használt tizenkét havi árváltozást mutató számmal. A tavaly tavaszi energiaár-emelkedés miatt kialakult magas bázis következményeként a inflációs mutató a fejlett országokban éppen hogy csökkenésnek indult április hónapban. Az euróövezet esetében például nullára esett, a következő hónapokban így akár negatív inflációs mutatót is láthatunk. Pusztán ezt a mutatót figyelve könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy a világgazdaságban deflációs veszély van.
A hosszú lejáratú piaci hozamok az emelkedő részvényárakkal együtt azonban arra figyelmeztetnek, hogy a befektetők sokkal inkább az infláció gyorsulásától tartanak.
