A reform iránya annyiban hasonlít a magyar nyugdíjváltoztatásokra, hogy a jelenbeli költségvetési problémákat a 2030-40 körüli demográfiai válság elé helyezi fontosságban, és csökkenti az erre történő kormányzati szintű felkészülést, a központi előtakarékosságot. Az elképzelés szerint a jelenlegi 7,3 százalékról 2,3-re csökken a magánnyugdíjpillérbe fizetett járulék, a maradék 5 százalékpontot pedig az állam megtartja magának. A bevétel jól jön, a lengyel adósságráta ugyanis mindjárt eléri az alkotmányban lefektetett 55 százalékos szintet, ami azonnali intézkedést követel meg. Ezzel az egyébként igen népszerűtlen lépéssel kerülhet el a kormány más fájdalmas reformokat, például a forgalmi emelését vagy a kiadáscsökkentést.

A fiskális stabilizáció minden bizonnyal a leghálátlanabb feladat egy politikus számára. A lengyel esetben azonban magas a növekedés és egyértelműen expanzív a költségvetés, így kissé érthetetlen, hogy miért kell ilyen, a hosszú távú fenntarthatóságot jelentősen rontó eszközhöz nyúlni. A gazdaság tavaly 3,8 százalékos reálnövekedést produkált, amely az egyik legmagasabb ütem volt az Európai Unióban. A növekedés forrása – hazánkkal ellentétben – jelentős részben a belső fogyasztás volt a tavalyi évben. Eközben a költségvetés egyenlege megközelítette a 8 százalékot, az ez évre várt érték pedig 6,6 százalék. Az Európai Bizottság számításai szerint a ciklikusan igazított költségvetési hiány sem marad el ettől érdemben, hiszen az elmúlt években (2009-et leszámítva) a potenciális körüli ütemben nőtt a gazdaság, recesszióról, túlkapacitásról nemigen beszélhetünk.

Persze ismerjük az európai uniós túlzottdeficit-eljárással kapcsolatos lengyel álláspontot, amelyben a tőkésített nyugdíjpillér megléte miatt elszenvedett hátrányt próbálták a statisztikai számbavétel reformjával megszüntetni – sikertelenül. Így nem csoda, ha a hosszú idő óta első költségvetési megszorításnak éppen a demográfiai katasztrófaalap esett áldozatul. De mire elég ez a lépés? A második pillérbe fizetett járulék 70 százaléka eléri a másfél százalékát, így 55 százalék alá szorítható az de a deficit nem esik az elvárt 3 százalék alá, inkább 4 százalék körül várható. Emellett az idő is szorít: még egy májusi bevezetés esetén is kérdéses, hogy megoldást jelent-e a lépés az azonnali költségvetési gondokra. Így viszont felmerül: miért nem vágták nullára a járulékot? Vagy miért nem államosítják ott is a rendszert éppúgy, mint nálunk?

A válaszhoz meg kell értenünk, hogy a lengyel nyugdíjpénztári szektor szimbiózisban él a lengyel gazdasággal, ami sok szempontból sérülékenyebbé teszi a pénztári rendszert, ugyanakkor a szabályozói kockázatot jelentősen csökkenti. Először is közismerten alacsony, 5 százalék a külföldi eszközök maximális aránya a pénztári portfólióban. A részvényarány 37,5 százalék körül van, és a stabil hazai kereslet a részvénypiacon fölértékelte a lengyel részvényárfolyamokat, sok új tőzsdei bevezetést tett lehetővé, és az utóbbi években lendületet kapott privatizációnak is fontos csatornáját jelentette. A belterjesség a pénztári üzemre is jellemző: a nyugdíjpénztár alkalmazottja csak nyugdíjpénztári portfóliót kezelhet, mást nem, lengyelországi irodában kell ülnie, és befektetési döntéseinél nem fogadhat el utasítást kívülről. A pénztári legfelsőbb irányító szervben sem foglalhat el helyet olyan személy, aki nem tud lengyelül. Emiatt a multinacionális hátterű pénztárak (és a legtöbb kassza ilyen) gyakorlatilag helyi szereplőként működnek.

Paradox módon éppen ez a protekcionizmus mentheti meg most a lengyel nyugdíjpénztárakat – magától az államtól is. A szektor felszámolása döntően a hazai munkahelyeket, vállalkozásokat sújtaná, hiszen sehol nincs kiszervezve a vagyonkezelés. A stabilan befolyó új megtakarítások hazai cégeket finanszíroznak, és jelentős támaszt nyújtanak a varsói tőzsdének. Ezért nem volt lehetőség a magánpillérbe fizetett járulékok lenullázására sem, hiszen már így is csökken majd a részvények iránti kereslet. A korábbi rendszerben a portfóliósúlyok tartása érdekében a GDP közel egy százalékáért vásároltak a pénztárak részvényeket; ezt a mennyiséget most akkor sem érik majd el, ha a teljes 2,3 százaléknyi járulékból részvényeket vesznek. A meglévő portfóliók felszámolása, államosítása pedig azért nem segít a közpénzügyeken, mert bár a bennük tartott államkötvények mennyiségével csökken a bruttó adósság, a részvényportfólió ekkora nagyságrendben történő értékesítése lehetetlen, már-már a privatizáció újraindításával érne fel. Így az államosítás során befolyó vagyonból – a magyar „megoldással” ellentétben – folyó kiadást nem is tudnának finanszírozni, sőt, igazából a bruttó adósságot csökkenteni sem. Nem utolsósorban, látva a magyar nyugdíjpénztárak kvázi államosítására érkező hazai és nemzetközi reakciót, a „két jó barát” egy lapon való emlegetését, a két eset párhuzamba állításának lehetőségét is szerették volna elkerülni a lengyelek.

A lengyel kormány tehát jóval kisebb horderejű reformot indít, mint a magyar, de úgy tűnik, ők is elmentek a végletekig a részvénypiac kijelölte kereteken belül. A reformnak persze az állomány államosítása nélkül is akad elég ellenzője, nemcsak a társadalomban, hanem a kormányon belül is, hiszen a nyugdíjrendszer fenntarthatóságára gyakorolt hatás nem jelentéktelen. A koncepció egyetlen előremutató eleme, hogy tartalmaz egy önkéntes megtakarításokra vonatkozó kedvezményt a bruttó bér 4 százalékáig terjedő befizetésekre. Ebből a kieső új megtakarítás mintegy hatodát várják vissza a pénztárak. Bár a magyar gazdaságpolitika újabb lépéseket helyezett kilátásba a nyugdíjrendszer fenntarthatósága érdekében, egyéni szempontból a demográfiai helyzet romlása okozta nyugdíjszínvonal-csökkenésre nálunk is csak az előtakarékosság jelent megoldást.

A szerző az Aegon Magyarország Befektetési Alapkezelő kötvényüzletág-vezetője