Igazi inflációs paradoxon. Az Egyesült Államokban a három legalacsonyabb inflációs rátával büszkélkedő metropolisz Dél-Kaliforniában található. Nevezetesen Los Angeles, San Diego és Riverside. Mindeközben itt a legmagasabbak a megélhetési költségek. Ám a lakosság kiáramlása épp itt enyhítette a legjobban a lakóingatlan-piacra nehezedő árnyomást.
A lakhatás olyan jelentős hatást gyakorol a árszínvonalra, hogy
vagyis csupán egy hajszál választja el az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed 2 százalékos inflációs céljától. A ingatlanmigráció, amelyet az olcsóbb lakhatás mozgat, és amit a pandémia idején a home office felturbózott, inflációval fertőzi az amerikai vidéket, mert feltornássza a lakásbérleti díjakat.
Van egy észak–déli belső migrációs folyosó az Egyesült Államokban, amely a
napfény, munka, olcsóbb lakhatás
jelszavakkal van kitáblázva. Ez a belső vándorlás fokozza a célvárosok lakáspiacára nehezedő nyomást, felnyomva a bérleti díjakat és a lakásárakat. Ha a lakbéreket eltávolítják az árindexből, akkor az infláció ezeken a területeken közel kerül az országos átlaghoz. Eközben a migrációs célpont Phoenixben a medián bérleti díj februárban 26 százalékkal emelkedett az előző évhez képest, Tampában pedig 23 százalékkal. Az olyan északi városokban, ahol lakosságkiáramlás tapasztalható, így Chicagóban, Bostonban és New Yorkban, a bérleti díjak emelkedése a 10 százalékot sem érte el.
