Ajánlott szelvények

A kopogtatócédulák gyűjtéséről szóló híradásokat két altípusba sorolhatjuk. Egyfelől minden alkalommal megtudhatjuk: a pártok zöme hevesen versenyez avégett, hogy bizonyíthassa, emberei gyorsabban képesek riválisaiknál sokkal több ajánlási szelvényt összegereblyézni. Másfelől rendre olvasmányos kis színesek jelennek meg különféle visszaélésekről. Legyen szó akár az egyik, akár a másik csoportba sorolható esetekről, indokolt értékükön kezelnünk azokat. Mert bár kétségtelen, hogy cédulát lopni, venni-eladni, másolni törvénytelen - ám egyúttal értelmetlen is.

A szelvények kapcsán érvényesülő számszerű kritérium következményeként ugyanis alig létezik képviselőjelölt, aki képtelen átugrani a lécet. A minimális határt hétszázötvenben állapítja meg a jogszabály, ami pontosan arra elegendő, hogy a komolytalan, a parlamentbe jutásra eleve esélytelen próbálkozókat kiiktassa a rendszerből. Mi sem egyszerűbb, mint ennyi cédulára szert tenni, különben nem méredzkedhetne a választásokon hozzávetőleg négyezer jelölt, s az eredmények összegzésekor sem találkozhatnánk olyanokkal, akik félannyi vokssal sem büszkélkedhetnek, mint amennyi cédulát kikopogtattak. (Éppígy lényegtelen az is, hogy hétszázötven vagy hétezer-ötszáz szelvényt gyűjtenek a nagyok jelöltjei: esélyeik ettől függetlenek.)

A postaládákból kivarázsolt vagy forintokért-fillérekért megvásárolt céduláknak következésképpen nincs érdemi befolyásuk a választások tisztaságára. Igaz, annak már lehet, ha a politikusok meggyőző erővel állítják ennek az ellenkezőjét. A játékszabályok betartásának megkérdőjelezése persze kínálkozó kampányelem. De amennyiben az ilyen felvetéseket csupán ajánlószelvényekkel összefüggő történésekre alapozzák, politikai jellegű következtetések levonásával nem kell bíbelődnünk.

Gazda Albert