Fegyelem és figyelem

Az SZDSZ-szel szövetkezett MSZP - ha szűken is - meg-nyerte a 2002. évi országgyűlési választásokat. A baloldal győzelme az első forduló történései alapján várható volt, a szoros eredmény láttán azonban rögzíteni kell: a választópolgárok újabb meglepetéssel késztették tipródásra az elemzőket, a közvélemény-kutatókat és a politika iránt érdeklődők összességét. (Utóbbiak egyre többen és többen vannak, állapíthatjuk meg, miután a második körben ismét részvételi rekord született.)

Megint elmondhatjuk: ilyen-olyan szempontok szerint mindenki nyert. Az MSZP nagymértékben növelte képviselői számát és kormányzásra készülhet. A tisztes frakciót alakító SZDSZ nélkülözhetetlen erőként ragaszkodhat legfontosabb elképzeléseinek érvényesítéséhez. A Fidesz ugyancsak nem dicsekedhetett eleddig ennyi mandátummal, s a csekély differenciából adódóan minden korábbinál keményebb és céltudatosabb oppozíciós politizálást művelhet. Az 1998-hoz képest gyarapodó MDF előtt több út nyílt: a Fideszhez szorosan tapadva folytathatja a "gyűjtőpártprojekt" kiteljesítését, de akár megcélozhatja a máris eljelentéktelenedett Centrum párt után kiürült közepet is.

A második forduló visszamenőlegesen figyelemre méltó tanulságokat kínál a korteskedés természetére vonatkozóan. Beigazolódni látszik, hogy a negatív kampány hatékonyságával a győzelemre törő pártok egyéb eszközei nem vetekedhetnek. Igaz, a Fidesz két kör között követett stratégiája nem kizárólag a szocialistákat támadó lózungokra épült, hiszen a párt és miniszterelnöke másfelől az összefogás és a szeretet jelszavával po-zitív önképet is sugárzott meggyőződéses támogatói felé. A hidegre és a melegre abszurd módon egyszerre építő taktika kis híján bejött. A Fidesz jelöltjei besöpörték azon mandátumok túlnyomó többségét, ahol eleve győzelemre álltak, diadalmaskodtak a kétesélyes kerületek zömében, s büszkélkedhetnek egy-két olyan hellyel is, ahol fordítani tudtak.

Mindez mégis kevésnek bizonyult. Csak ahhoz volt elegendő - immár persze ez a legfontosabb -, hogy előrevetítse minden idők legizgalmasabb parlamenti ciklusának lehetőségét. Orbán Viktor és csapata első feladataként a következtetések időszerű levonásával szembesül, ám a miért vesztettünk? dilemmája vélhetően nem foglalkoztatja majd hosszasan a gárdát (az első forduló előtti vi-szonylagos visszafogottság 1998-ban sem termett édes gyümölcsöt az akkor kormányon lévőknek). A Fidesz legfontosabb teendője - saját szemszögéből - ezekben a napokban az lenne, hogy meggyőzzék az MDF-eseket az egyetlen és oszthatatlan képviselőcsoport szükségességéről. Azután jöhet az ellenzéki helyzetben követendő lépések kidolgozása. Egyrészt az összekovácsolt jobboldal egyben tartása, másrészt a szavazótábor megőrzése és gyarapítása, harmadrészt a majdani választási győzelem jegyében. A demokrata fórum magatartása az egységes jobboldal jövőjének kulcskérdése. Könnyen lehet, hogy a párt vezetői az önállóság újrafogalmazása mellett döntenek. Ebben a pillanatban így nem zárható ki, hogy az MDF megpróbál finoman távolodni a Fidesztől, ám az valószínűtlen, hogy ez egyúttal érdemi közeledést is jelenthet a baloldalhoz.

Mostantól azonban egy ideig másodlagos, hogy a jobboldal megmaradt két pártja miként oldja meg saját problémáit. A történet elsősorban nem róluk, hanem a szocialistákról és a szabad demokratákról szól ezentúl. A baloldal két pártja történelmi lehetőséget kapott: az MSZP-nek és az SZDSZ-nek adathat meg, hogy Magyarországot bevezesse az Európai Unióba. Ennek és a remélhetőleg stabil gyarapodásnak köszönhetően ismét elmerenghetünk afelett, vajon a megalakulandó koalíció lehet-e az első, amely két egymást követő ciklusban is hatalomban marad.

Az effajta elmélkedéseknek azonban még sincs helyük. A kormányozni készülő MSZP-nek és az SZDSZ-nek ugyanis nem lesz könnyű dolga. Az előttünk álló hónapokban, években arra kell koncentrálniuk, hogy ne ismételjék meg az 1994-1998 közötti ciklus hibáit. Törékeny többségük megköveteli a minden részletre kiterjedő megegyezést, a felelősségi körök pontos tisztázását, az esetleges belső viták azonnali és hatékony rendezését és mindenekelőtt a vasfegyelmet a parlamenti munkában.

A tízfőnyi plusz kétségkívül elegendő ahhoz, hogy előterjesztéseiket az ellenzék támogatása hiányában is keresztülvigyék az Országgyűlésben. A 198 mandátum ugyanakkor veszélyesen kevés lehet, ha az oppozíció a Ház határozatképességének megakadályozásával operál. Hasonló esetekben a leköszönő koalíciót - azzal, hogy bárhogyan, de egyáltalán szavazott - nemegyszer segítette a MIÉP. Az MSZP-SZDSZ aligha számíthat ilyen támaszra. Ígéretei számonkérésére ellenben annál inkább.

A legjelentősebb ügyek - a jogharmonizációval összefüggő teendőktől egy indokolt új alkotmányozási folyamat elindításáig - megoldása mindazonáltal nyilvánvaló együttműködési kényszert feltételez a két oldal részéről. Érdekes játszma kezdődik tehát, melynek nagy kérdése: a pártok hogyan tudnak egyensúlyt teremteni a konfrontatív és a konszenzuális politizálás között. Itt is, ott is. Várjuk első lépéseiket.

Gazda Albert