Gaál Csaba: Hajrá, Magyarország!

Megint itt egy felmérés, amelyet, pártpolitikai hovatartozástól függően, eltérően lehet magyarázni: a svájci IMD intézet igen alapos elemzése szerint Magyarország 49 vizsgált országból a 28. helyet foglalja el a versenyképesség alapján.

Ha a jelentést a most leköszönő koalíció szempontjából nézzük, most (is) megemlíthetjük, hogy a rendszerváltó országok közül - Észtországot leszámítva - az elsők vagyunk, s magunk mögé utasítjuk például Olaszországot is. Javul a termelékenység, itt a legolcsóbb a megélhetés (már a külföldieknek), alacsony a társasági adó, számos oktatási mutató kedvező és a távközlési beruházások aránya is magas.

Ha a kormányzásra készülő pártok fejével magyarázzuk a bizonyítványt, rögtön hozzátesszük, hogy két éve folyamatosan visszacsúszunk a listán, miközben például Csehország öles léptekkel felzárkózott, nem beszélve az észt siker-sztoriról. Ráadásul a visszalépés úgy történt, hogy miközben még mindig nagyok az adó- és járulékterhek, aközben a költségvetési fegyelem jelentősen romlott, a közbeszerzésekből kiszorítják a külföldieket, a foglalkoztatás alacsony, az egészségügy helyzete továbbra is rossz, a kutatásokra és fejlesztésekre pedig keveset fordítanak.

Hol hát az igazság, mit mutatnak a számok?

Egyrészt a versenyképességünk összességében valóban romlott az utóbbi egy-két évben, de egyáltalán nem drámaian, és pláne nem jóvátehetetlenül. Másrészt látni kell azt, hogy a versenyképesség javítása hosszú távon biztosíthatja a gazdaság sikerét, rövid távon azonban bizony áldozatokat követelhet a polgároktól. A választások végeztével jó lenne megtalálni a helyes arányt a rövid és hosszú távú érdekek között, és inkább az utóbbira helyezni a hangsúlyt. A különböző interpretációk helyett inkább ezzel kellene foglalkoznia a magyar politikai garnitúrának, az alapvető stratégiai kérdésekben pedig illene konszenzust találni.