Minden korábbinál látványosabban jelentkezik a gazdaságpolitika választási ciklikussága az idén. A közigazgatásban a reálkeresetek 30 százalék felett bővülnek, amire eddig soha nem volt példa. Arra nézve kevés fogódzót találunk, mekkora az optimális keresetemelkedés egy gazdaságban. ("Túl nagy, mégis túl kevés, mitől van így, mikor pedig senki sem igazán irigy" - mondaná a költő.) Általában - teljesen logikusan - a munkatermelékenységhez vagy a GDP-növekedéshez kötött szabályok hangzanak el, vagyis a mostani béremelkedés kis túlzással nagyságrendileg nagyobb annál, amit a közgazdaságtan optimálisnak tart. Éppen ezért nem is lehet kétséges, hogy a következő időszakban nem számíthatunk akkora bérnövekedésre, mint az elmúlt egy évben, inkább az utóbbi 3-4 esztendő átlagos életszínvonal-javulási tempójához kell hozzászoknunk.



Sokkal érdekesebb, hogy vajon kell-e ekkora hektikusság a bérek alakításában. Bár eddig minden választás kormányváltást hozott, vagyis nem eredményezett sikert ez a stratégia, úgy tűnik, a politikusok inkább a ciklus erősségének növekedésében látják a sikert, mintsem a kiegyensúlyozottságban. Szakmai szempontból is szerencsésebb lenne, ha nem a négyéves periódusok határoznák meg a gazdaságpolitika jellegét. Addig nincs különösebb gond, amíg a konjunkturális helyzet úgy alakul, hogy anticiklikusnak minősül a gazdaságpolitika, de ilyen mértékű prociklikusságot már nem biztos, hogy kibírna a gazdaság. Éppen ezért jó lenne, ha a váltógazdálkodáshoz alkalmazkodó pártok addig szoknának le veszélyes gyakorlatukról, amíg ez nem okoz komolyabb problémát. Ha már egyszer a gazdaságpolitika irányítói több területen túlbecsülik saját jelentőségüket, észre kellene venniük, hogy a ciklikussággal valóban komoly (és nem feltétlenül csak kedvező) hatást lehet gyakorolni a gazdaságra.