Ez a tavasz nem a közvélemény-kutatók évadja. Megtréfálta őket és rajtuk keresztül mindannyiunkat a magyar parlamenti és a francia elnökválasztás első fordulója csakúgy, mint a szász-anhalti tartományi voksolás kimenetele. Ráadásul nem is tendenciózusan tévedtek, ami persze vigasznak sovány. A módszertani következtetések levonása a szondázók dolga lesz, az egyáltalán nem virtuális tényekkel viszont nekünk kell megbirkóznunk.

Maradjunk a francia és a német eredményeknél és annál, ami belőlük továbbgondolható. A szélsőjobboldali Le Pen szereplése a francia elnökválasztás első fordulójában nem is annyira váratlan. Szavazatszámra szinte ugyanannyit söpört be, mint a korábbi elnökválasztásokon vagy pártja, a Nemzeti Front (FN) a nemzetgyűlésieken. Csak ami 80 százalékos részvétel mellett eddig 15 százalékra volt elég, az most, a 70 százalék körüli megjelenés mellett felugrott 17 százalékra (azon is el lehet meditálni, hogy ami ott rekordmélység, az nálunk rekordmagasság). Meglepetésnek az tekinthető, hogy az FN-ből kiszakadt párt elnökjelöltjére adott szavazatokkal együtt a szélsőjobb nagyjából ugyanannyi voksot kapott, mint a hivatalban lévő jobbközép elnök, Jacques Chirac. Kettejük vasárnapi mérkőzése már valószínűleg hozni fogja a papírformát, és Chirac a baloldal támogatásával újabb öt évre lakhatja az Élysée-palotát. A szocialista Lionel Jospin kormányfő veresége mögött a francia baloldal megosztottsága áll (vége a mitterrand-i egységpárt mítoszának), tanulsága pedig az lehet, hogy nem szabad az ellenfél tematikájának elorzásával politizálni.

Utóbbi érvényes a szász-anhalti CDU-győzelemben testet öltő helyzetre is, de nem szükségszerűen vetíti előre a Bundestag szeptemberi megújításának végeredményét: valószínűtlen, hogy a teljes Németország politikai fejlődési képét a volt NDK határozná meg. (SzH)