Épül az EU-erőd Sevillára
Nem könnyű a feladat, az lemérhető volt hétfőn Luxembourgban, ahol az EU-külügyminiszterek egyes pontokban továbbra sem tudtak egyezségre jutni, s kész szövegtervezet helyett végül opciókat küldenek most tovább főnökeiknek péntekre.
A téma előtérbe kerülését két dolog magyarázza. Az egyik az idegengyűlölő szélsőjobboldali pártok térnyerése több tagországban is, mint amilyen a májusi Le Pen-sokk volt Franciaországban vagy a (tragikusba fordult) tavaszi "Pim-mánia" Hollandiában, illetve a már tavaly év végén kialakult (külső) kormánypozíció Dániában. Aminek üzenete világos: ha a tradicionális politikai erők nem reagálnak látványosan a lakosság nem kis hányadát foglalkoztató közbiztonsági - és ehhez kapcsolt bevándorláspolitikai - kérdésekben, akkor az üresen hagyott terepre benyomulnak a könnyű pontokra vadászó szélsőségek. Ezt felismerve erősödött meg a szándék az iránt, hogy Sevillában most maguk a legitim vezetők demonstrálják: tudatában vannak a problémának, és készek is kellő határozottsággal fellépni ellene.
A másik ok sokkal egyszerűbb. Minden soros elnökség szeretne látványos sikert felmutatni a félév-záró csúcson, és a spanyolok számára az elmúlt hetek meddő vitái bebizonyították: bővítési fronton hiába nyomulnak. Ha túlzottan exponálják a kérdést, csak azt érik el, hogy a jelenlegi választóvonalak még markánsabbá, még jobban láthatóvá - s így még nehezebben lebonthatóvá - válnak. Hiába, az alapkérdéssé vált közvetlen agrártámogatások ügyében az egyáltalán még elérhető maximum egy nagyon felvizezett, nagyon általános elvi bekezdés lehet csak e percben arról, hogy egyáltalán elképzelhető-e közvetlen kifizetés az új tagok esetében. Minden más már a körülmények későbbiekben esedékes változásaitól függ, mint amilyen a szeptemberi németországi választás. Ha viszont a bővítési téma egyelőre inkább elválaszt, mint összeköt, akkor más, nagy többséget könnyebben mozgósító ügyet kellett keresni. A bel- és igazságügyi csomag tűnt erre a legmegfelelőbbnek.
Tegyük hozzá: bőven ideje is volt már, hogy ismét jobban szemügyre vegyék. Eddig egyetlen olyan EU-csúcsot tartottak - 1999 októberében a finnek -, amelyet kizárólag a bel- és igazságügyi kérdéskörnek szenteltek. Meg is született a "tamperei tíz pont", amelynek alapvető tiszte volna közös alapra helyezni a tagországok bevándorlási, menekültügyi és határvédelmi politikáját - legkésőbb az amszterdami szerződésben kilátásba helyezett határidőre, azaz 2004. május 1-jéig. Nos, miként az egyik tagország nagykövete a napokban megjegyezte, "már túl vagyunk a félidőn, de a táv kétharmada még előttünk van".
Igazi tudathasadásos helyzet ez. Egyfelől közhely, hogy az EU-in-tegráció egésze, a túlzottnak tűnő összefonódás, a brüsszeli szerepvállalás túlhangsúlyozása ma inkább taszítja a közvélemény nem kis részét, így nem könnyű "eladni" olyan ötleteket, mint hogy most már a bevándorlási politikát vagy a határvédelmet kívülről (is) formálnák. Másfelől a gazdasági menekültek tömegének kitett országokban rohamosan csökken a tolerancia tartós megtelepedésük iránt, különösen, ha mindez a bűnözés és a társadalmi széttöredezettség egyfajta erősödésével egy időben válik domináns jelenséggé. Ám hatékony menekültügyi politikát folytatni akkor, amikor a belső határok átjárhatók, csakis úgy lehet, ha az érintett országok nemzeti megfontolásaikat készek egy harmonizált, közösségi megközelítésnek alárendelni. Önmagában már ez a dilemma is éppen elég gyúanyag végnélküli vitákhoz.
Ráadásul abban is dűlőre kellene jutni, hogy meddig és hogyan készek a külvilág felé felvállalni a "reteszelést". Az emberi jogok és az egyenlő elbánás bajnokaként fellépő unió vezetői számára némileg kínos, ha a fejükre olvassák, hogy "EU-erődöt" építenek, ahol a bevándorlókat olyan diszkriminatív intézkedéseknek vetik alá, mint ujjlenyomataik begyűjtése (legújabb olasz törvény), vagy gazdasági szankciókkal fenyegetnek meg támogatásra szoruló szegényebb partnerországokat, csak mert "migránsexportőrök".
Egyébként az utóbbi kérdésen akadtak el a külügyminiszterek is, akik végül az állam- és kormányfőkre hagyták annak eldöntését, miként bánjanak az ez ügyben kevésbé kooperatív harmadik országokkal: furkósbotot vagy (migránsok megtartását is segíthető) további mézesmadzagot kínáljanak-e fel nekik?
Persze nem ez az egyetlen nyitott kérdés a Sevillába szánt csomagban. Mégis mindenki bizonyos benne, hogy valamilyen csomag igenis lesz az andalúz fővárosban. A szélsőjobb nyomása rá a garancia. Aztán, hogy a bővítéssel mi lesz, arról ráérnek még töprengeni. A német választásokig?
Fóris György
