Határtalan a német adóellenőrök buzgalma

A változásoknak az adózókra nézve esetleg terhes következményeit már most is és az elkövetkező hetekben még inkább azok a németek érzékelhetik igazán, akiknek valamilyen ingatlanjuk van Spanyol-, esetleg Franciaországban, Ausztriában vagy Belgiumban, és nem teljesen törvényes jövedelmi forrásokból fedezték annak költségeit. (Arról egyelőre nincs hír, hogy a magyarországi ingatlantulajdonosok is bekerültek volna már a német pénzügyi hatóságok látókörébe. Talán azért, mert a fentiekhez képest a befektetéseik többsége hitelesebben származhat valós megtakarításokból.)

Aligha állítható, hogy eseti példákról lenne csupán szó, hiszen a német ingatlantulajdonosok száma egyedül Spanyolországban körülbelül négyszázezerre tehető. A német adóhatóságok az utóbbi hónapokban ennél is pontosabb adatokkal rendelkeznek, mivel - mint azt a Handelsblatt megtudta - spanyol kollégáik átfogó listákat bocsátottak rendelkezésükre az érintettekről. Ezek alapján pedig az illetékes német pénzügyi szervek elkezdtek kérdőíveket küldözgetni az ingatlantulajdonosoknak: részletes tájékoztatásra szólítják fel őket arról, milyen forrásokból vásárolták meg és tartják fenn házaikat. Adatokat kell (kellene) közölni az ingatlan elhelyezkedéséről, típusáról (családi ház, öröklakás, villa vagy akár egy értékesebb jacht Saint-Tropez-ben), a beszerzési költségekről, illetve arról, hogy ezt hogyan teremtették elő. Emellett nyilatkozatot kérnek az ingatlan esetleges hasznosításából származó jövedelmekről is. Mindehhez pedig a hatóságok mellékelnek egy figyelmeztetőt, amely szerint az adózó állampolgár együttműködésre kötelezett.

Ez az, amivel a német ügyvédek és adótanácsadók nem feltétlenül értenek egyet, de legalábbis arra figyelmeztetnek: nehogy bárki szakértő segítsége nélkül töltse ki a rubrikákat, mivel annak komoly következményei lehetnek. Átmeneti kibúvót az jelenthet, hogy a német adójogban nincs olyan kitétel, amely privát ügyekben átfogó tájékoztatási kötelezettséget írna elő.

A szakértők sem gondolják azonban, hogy a német adóhatóságok, ha már egyszer így belelkesültek, emiatt leállnának. Elvégre szakmai szervezetük becslése szerint legalább nyolcmilliárd eurót remélnek utólagosan behajtani. Ehhez pedig egyre inkább kiépül az apparátus is: az éves szakmai jelentés szerint az egyes tartományok évről évre egyre több adónyomozót tudnak foglalkoztatni.

Ennek köszönhető, hogy bár a kölcsönös hivatali és jogsegélyszolgálat eddig is megvolt, de manapság a németek egyre gyakrabban igénybe is tudják venni. Nagyjából százezer eurós értékhatárig a nyomozók megelégszenek azzal, hogy a spanyol telekkönyvi kivonatokból megszerzett adatokat továbbítják a területileg illetékes adóhatósághoz, s beindul az adminisztratív gépezet, kiküldik a kérdőívet. A nagyobb halakat azonban személyesen keresik fel - például Mallorcán.

A spanyolok nem zárkóznak el attól, hogy német kollégáikat bevonják a nyomozásaikba, kérésükre lefoglaljanak számlakivonatokat és szerződéseket, illetve megengedjék, hogy a dokumentumokról másolatokat készítsenek. Ugyanis nem csupán karitatív megfontolásokból teszik ezt. Kölcsönösségi alapon számíthatnak a másik fél készséges segítségére például a Spanyolországban divatos, nagystílű forgalmiadó-csalási ügyekben. Másrészt pedig bevett gyakorlat, hogy ingatlanvásárláskor eladó és vevő között a kialkudottnál jóval alacsonyabb árat vesznek be a szerződésbe, ami utóbbinak az adózatlan feketepénzei eltüntetése miatt jó, előbbinek pedig az illetékeit csökkenti. Vagyis a spanyol állam is becsapva érezheti magát.

A német fináncbuzgalomnak, úgy tűnik, valóban nincsenek határai. Jogszakértők a kérdőíveknél is aggályosabbnak, de egyben hatékonyabbnak tartják az úgynevezett "kishatárforgalmat". Ennek keretében a német, francia, osztrák, dán határ menti régiók nyomozói gyakran tartanak informális találkozókat, amikor egy-egy sör mellett kicserélik értesüléseiket. Az adótitok persze elvben a külföldi hatóságokkal szemben is fennáll, nehéz azonban bizonyítani, hogy egy-egy új nyomozást éppen ezek a baráti eszmecserék indítottak útjára. Német jogászkörökben (a népszerű, a törvényt sajátosan értelmező sorozatfőhős után) "Schimanski-eseteknek" hívják azt, amikor a nyomozó a szabadsága idején, csak úgy magánszorgalomból kezd el külföldön nyomozni. A filmekben a szakmai elvakultság többnyire kedvező hangsúlyt kap, az életben azonban ez éppúgy sérti a törvényt, mint esetleg a nyomozás célpontja. Happy end nincs.

Munkatársunktól