Miller eltékozolt nyolc hónapja
Ami az ötvenéves professzort illeti, akár elégedett is lehetne önmagával, hiszen első alkalommal (1997-ben) csupán nyolc hónapot sikerült eltöltenie ugyanezen a poszton. S ez összességében nem is olyan kevés egy olyan országban, ahol az 1989 óta hivatalba lépett tíz kabinet egy futballcsapatnyi pénzügyminisztert fogyasztott el úgy, hogy közülük csupán kettő - Leszek Balcerowicz és Jerzy Osiatynski - szolgálta ki "teljes" ciklusát.
Nem fárasztanám az olvasót annak ecsetelésével, hogy milyen folyamatok vezettek el Marek Belka távozásáig - az őt ajánló Kwasniewski elnök és Miller kormányfő közötti presztízsharcoktól és a 2002. év megszorító költségvetésétől kezdve a pénzügyminiszternek az importadót követelő parasztpárttal folytatott harcán keresztül a nemzeti bank és a jegybanktanács függetlensége kapcsán a miniszterelnökkel kialakult nézetkülönbségig. Mindezzel úgyis csak azt kívánnám jelezni, hogy a pénzügyminiszter távozásának híre elsősorban azokat érte váratlanul - úgy tűnik, Washingtont, Brüsszelt, Londont és Párizst is -, akik csupán esetenként tüntetik ki figyelmükkel Lengyelországot. Nem pazarolnám a szót utódjára, Grzegorz Kolodkóra sem, akinek korábbi minisztersége (1994-97) alatt ugyan 35,3-ről 14,9 százalékra szorult vissza az infláció, a GDP éves növekedése pedig 3,8 százalékról 7 százalékra emelkedett, de akinek ma 1-1,5 százalékos növekedés mellett kellene lefaragnia a GDP 5,5 százalékára rúgó költségvetési deficitet, illetve kellene megakadályoznia, hogy a lengyel belső eladósodás ne haladja meg a bruttó hazai termék 50 százalékát.
Vagyis, szemben a világsajtóval, én nem Belkáról vagy Kolodkóról szeretnék szólni. Jelenleg ugyanis Lengyelországban nem az a legnagyobb gond, hogy menesztik-e vagy sem az éppen soros pénzügyminisztert. Sokkal nagyobb probléma, hogy a Miller-kabinet nem használta ki első nyolc hónapját, amikor a legnehezebb és legszükségesebb döntéseket meghozhatta volna annak érdekében, hogy az országot kimozdítsa a gazdasági és társadalmi impasszból, amibe az elmúlt évek során került. De nézzük sorban.
A Miller-kormány eddig nem igazán tudott mit kezdeni a lengyelek szempontjából leginkább neuralgikus kérdéssel, a jelenleg 17,3 százalékos munkanélküliséggel. Mi több, miközben a munkaerőpiacot érintő törvényeken a szejm még mindig vitatkozik, egyre gyakrabban fogalmazódnak meg olyan kormányzati vélemények, hogy a problémával nem is igazán lehet mit kezdeni. Intő jel e tekintetben, hogy még az optimista 2003-as költségvetés is 18,7 százalékos munkanélküliséget prognosztizál a jövő év végére. Ezzel szorosan összefügg, hogy jórészt papíron maradtak a választások előtt beígért gazdaságélénkítő programok is. Vagyis miközben a hatalomra került koalíció elsősorban elődjére igyekezett hárítani a felelősséget az országot sújtó dekonjunktúráért, maga is csupán az európai és a világgazdasági fellendüléstől várta-várja a megoldást. S persze ott vannak a költségvetéssel kapcsolatos - már említett - problémák, amelyeket a Miller-kormány egyrészt sikerként tálal (ti. hogy csupán 43, és nem a korábban riogatási céllal emlegetett 80 milliárd a hiány), másrészt (az önkormányzati választásokra készülve) szűk politikai szempontoknak rendel alá.
S akkor még nem is említettem a Buzek-kormány által több-kevesebb sikerrel megkezdett reformokat (nyugdíj, oktatás, egészségügy), amelyek hatékonyságát a kabinet eleddig nemhogy javította volna, de számos tekintetben tovább rontotta, sem pedig a lengyel gazdaság Achilles-sarkának tartott mezőgazdaságot, amelyről maga a tárca vezetője jelentette ki a minap, hogy rég volt ennyire rossz állapotban. Végül pedig sokak figyelmét elkerülte az is, hogy Belkával egy időben vált meg bársonyszékétől a már hosszú ideje a szakmai kritikák kereszttüzében tevékenykedő igazságügyi miniszter, illetve a kulturális tárca vezetője, akinek nyolc hónap alatt a kultúra minden szférájában sikerült ellenségeket szereznie.
Vagyis a lengyel kormánynak ma sokkal súlyosabbak a gondjai annál, hogy azokat egyszerűen az EU-csatlakozás körüli problémáira korlátozhatnánk. Sőt, Varsó paradox módon épp e területen mutatkozik a legmagabiztosabbnak. Részben mert továbbra is meggyőződése, hogy Lengyelország nélkül nincs uniós bővítés, részben pedig azért, mert tudja, hogy az EU napjainkra már túl sok energiát fordított a bővítési folyamatra, semhogy kudarcot vallhasson. A kérdés persze, hogy vajon Brüsszelben is osztják-e Leszek Miller optimizmusát.
