Nyitva van az agrárkapu?

Ténykérdés, hogy a játszma mérvadó résztvevői - mindenekelőtt a közvetlen kifizetést konokul ellenző "négyek" (Hollandia, Nagy-Britannia, Német- és Svédország) - elismerik, hogy a bővítéssel kapcsolatos gondolkodásukat "kedvezően befolyásolhatja", ha az agrárreformok jövőbeli irányait illetően számukra kedvező tendenciák kezdenek kirajzolódni. (Akadt ennél durvább megfogalmazás is: a holland agrárminiszter júniusban egy brüsszeli tanácskozáson már egyenesen arról beszélt, hogy a decemberi koppenhágai EU-csúcson afféle menetrendet [road-map] kellene meghatározni az EU-agrárpolitika 2007 utáni módosításáról, illetve valami hasonló híján Hágában csak nehezen tudják elképzelni, milyen álláspontot képviseljenek a tagjelöltek felé az agrárfejezet tárgyalásakor.)

Természetesen a múlt heti bizottsági félidős jelentésnek nem az volt a dolga, hogy mindezen elvárásoknak máris megfeleljen. Formálisan sem tölthette be ezt a szerepet, hiszen ez még nem egy végleges bizottsági javaslat, csupán egy "kommunikációs papír" arról, hogy milyen opciók mentén, milyen irányban gondolkodnak legalábbis Brüsszelben. A tényleges bizottsági ajánlás a mindezekre válaszul születő tagországbeli reakciók alapján áll össze majd, valamikor az ősz elején. De már az sem közömbös, hogy milyen irányokba próbál a brüsszeli testület terelni!

Bővítési szempontból a vízválasztó kérdés, hogy lehet-e jövője a közvetlen kifizetésnek. Azaz: van-e legitim alap arra hivatkozni, hogy ez a gyakorlat létezésénél fogva az EU-acquis része, s mint ilyet nem lehet megtagadni a mostani tagjelöltektől?! Nos, a válasz kedvező. Jóllehet, a brüsszeli papír csökkentett szerepet szán a közvetlen támogatásnak (miközben növelni kívánja a vidékfejlesztésre szánt tételeket), azért a csökkentés mértéke még hat évre elnyújtott lefaragás után sem lenne több 20 százaléknál. Ráadásul az - évi 3 százalékos - csökkentés is csupán a nagyobb (évi 5000 eurónál több támogatásra jogosult) gazdaságokat érintené, márpedig EU-szinten is a farmok 75 százalékát az ennél kisebb egységek alkotják.

A másik fontos kérdés, hogy olcsóbbá válhat-e mindezek nyomán a közös agrárpolitika. Főként az említett "négyek" másik visszatérő kifogása, hogy nem hajlandók a jelenlegi mértékben finanszírozni a jelentősebb agrárprofilú tagtársak mezőgazdasági szektorát. (Illetve végképp nem készek a számla növelésére, márpedig 10 újabb nettó kedvezményezett tagállam megjelenésének "eltartása" agrárszempontból csakis akkor lehetséges, ha valamelyest megnövelik a tortát?) Első ránézésre a felkínált recept itt kevésbé biztató, hiszen nem annyira agrárbüdzsét csökkentő, mint inkább átcsoportosító próbál lenni, amennyiben a jövőben inkább a vidékfejlesztésre próbálja terelni a közvetlen támogatások egy részét. A csomag eladásához a kiskaput itt az jelentheti - illetve ha valamire, akkor a tagjelölteknek különösen erre érdemes majd éberen figyelni -, hogy míg a közvetlen kifizetés százszázalékos szubvenciót jelent, addig a vidékfejlesztési projektekbe a kedvezményezettnek is be kell szállnia, minimum 20 százalékos arányban. Elmondható tehát az, hogy amennyivel nő a vidékfejlesztési kosár mérete, minimum annak 20 százalékával csökken majd a közös agrárbüdzsé tényleges nagysága.

A következő hónapok vitáinak nagy kérdőjele mindezek után az, vajon elegendő lesz-e a négyeknek a közvetlen kifizetés 20 százalékos megnyirbálása, illetve az agrárbüdzsé említett mértékű - vidékfejlesztés esetében érvényesülő - társfinanszírozása? És megfordítva a kérdést: le tudja-e nyelni a közös agrárpolitikát szent tehénnek tekintő Franciaország (háta mögött tudva a déli tagállamokat meg a ma még kívül álló, de aktívan véleményt formáló tagjelölteket), ha az említett mértékben megkurtítják az eddigi közvetlen támogatásokat, és ha a jövőben a nemzeti költségvetésnek is be kell valamennyire szállnia az agrárszámla kifizetésébe?

Olyan kérdések ezek, amelyek megválaszolása húsbavágó következményekkel járhat a mai tagjelöltek számára is. Ám számukra a legrosszabb alighanem az lenne, ha a két oldal továbbra sem tudna megállapodásra jutni. Azaz azt továbbra is nehéz megbecsülni, mennyire vitt közelebb a bővítési folyamat gyorsításához a bizottsági papír. Ami bizonyos, hogy a papír megbuktatása nemcsak az agrárreformokra, de a bővítésre is késleltető hatású lehet.