Az MNB esete a spekulánsokkal

Miközben a világ meghatározó pénzügyi aktorai erőteljes kamatmérsékléseket hajtottak végre a vártnál mélyebb és egyre elhúzódó dekonjunktúra ellensúlyozására, a Magyar Nemzeti Bank néhány hónapja még nemhogy nem csökkentette, de tüntetőleg emelte is az irányadó kamatlábat. Miközben ezen kamatlábakat a pénzügyi világ meghatározó szereplői 2-3 százalékra mérsékelték, nálunk az alapkamat elég hoszszú ideig 8,5 százalékon rekedt. Az MNB tehát nagyon riszálta magát, szinte provokálta a pénzügyi spekulánsokat.

Sajnos napjainkra egyre inkább átpolitizálódott a nemzeti bank kamat- és árfolyam-politikája: sokak szerint egyik oldalon áll a magyar gazdaság érdekeit, az erős forintot védő jegybank, a másikon állnak a társadalmilag, politikailag eléggé el nem ítélhető külföldi spekulánsok.

A spekuláció, a spekuláns szó a magyar közvélekedésben meglehetősen negatív felhangú, és akkor gerjeszt a külföldiekkel szemben ellenérzéseket a lakosság széles körében, amikor az EU-csatlakozás küszöbén, a beruházások mélypontján és külföldi cégek egyre-másra bejelentett kivonulása idején éppen az ellenkezője volna kívánatos. Szerencsés-e, jogos-e rossz értelemben vett spekulációnak minősíteni, ha piacgazdasági feltételek mellett a hazai és a külföldi pénztulajdonos keresi a pénzének leginkább jövedelmező elhelyezést? Ilyen alapon a hazai lakossági megtakarítókat is ezzel a negatív jelzővel illethetnénk.

Az, ami az elmúlt hetekben a forint árfolyamával történt, aligha tekinthető spekulációs összeesküvésnek a magyar pénzeszközzel szemben. Inkább egy rosszul értelmezett függetlenségből, irreális inflációs várakozásból fakadó értelmetlen és a gazdaság egészére nézve káros makacskodásról, az elmúlt ciklusban magyar modellnek kikiáltott, de születése pillanatában kudarcra ítélt gazdaságpolitika melletti valamiféle reménytelen utóvédharcról van szó.

Nem vitatva az erősödő forint kedvező hatását a 2002. évi infláció alakulására - 2002-ben az áremelkedés mértéke 5,3 százalékos volt a 2001. évi 9,2 százalékkal szemben -, igencsak súlyos hiba lenne csupán az erős forinttal és a magas kamatszinttel magyarázni a bekövetkezett javulást. A 2002. évi inflációt elsősorban a külső, tőlünk független tényezők - elhúzódó dekonjunktúra, a kőolaj- és az élelmiszerárak világpiaci árának gyengülése -, illetve belső politikai döntések mozgatták. Jellemzésül: 1990-2002 között az árszint Magyarországon hétszeresére nőtt, míg a háztartási energiahordozók árai tizennégyszeresükre, 2002-ben azonban 5,3 százalékos inflációval szemben a háztartási energiahordozók csupán 3 százalékkal drágultak. Az erős forint viszonylag szerényebb hatására utal, hogy a döntően importból származó tartós fogyasztási javak árai csak szerény mértékben, kb. 2 százalékkal estek, miközben fogyasztásuk drámai módon emelkedett. Az adott helyzetben, amikor a reálkeresetek és a reáljövedelmek 10 százalék felett nőttek, a fogyasztás pedig több mint 8 százalékkal bővült, az erős forinttal elméletileg együtt járó árcsökkenés nem vagy csak nagyon szerény mértékben érvényesülhetett.

A kedvező betéti kamatok ellenére a lakossági nettó megtakarítás erőteljesen csökkent, elsősorban a lakossági hitelállomány ugrásszerű emelkedése miatt.

Az említettek talán érzékeltetik, hogy a kamatszint, az árfolyam, amely az MNB gazdaságpolitikai privilégiuma, nem független a külső és belső feltételek által állandóan módosuló helyzettől. A kamatszinthez, az árfolyamhoz kapcsolódó remélt hatások akár az ellenkezőjükre is fordulhatnak a sokszínű és ellentmondásos mindennapokban.

Nem kitérve a gazdaságpolitika egésze és benne az árfolyam, kamatszint közötti rendkívül összetett meghatározottságokra, valamint a mindent maga alá rendelő konzisztencia elemi követelményére, a gyakorlatban ritkán akad arra példa, hogy kis és gazdaságilag gyengén fejlett ország, ráadásul gyengülő növekedési teljesítmény esetén, tartósan erős és egyre erősödő nemzeti valutát lenne képes felmutatni. Az erős forint és a gyenge gazdaság ellentmondása nehezen feloldható gazdaságpolitikai kérdés. A nemzetközi gyakorlatban inkább az a jellemző, hogy a kevésbé fejlett ország valutája inkább enyhén leértékelt, javítva az exportképességet, némileg védve a hazai termelőket a belső piacon. A szükséges és kívánatos árfolyam pedig ott van, ahol globalizált világunkban a tartós külső egyensúly elviselhető keretek között tartható.