Pénzvesztésre ítélve?

A fenti persze extrém eset, de a havi néhány milliós forgalmat bonyolító vállalkozó számára amenynyire "tuti üzletnek" tűnhet kezdetben egy tanulmányra vagy szoftverfejlesztésre kapott kormányzati megrendelés, annál nagyobb zavart okozhat, amint a munka teljesítése után még hónapokat kell hadakoznia, hogy megkapja a pénzét. A végén persze mindig megkapja, hiszen az állami megrendelés "biztos pénz". De akinek nincs elegendő forgótőkéje az elhúzódó kifizetés refinanszírozására - és a kisvállalkozók sokszor ilyenek -, annál az áldásból könnyen átok lehet. Márpedig a dolog gyakoriságát mutatja, hogy amikor az egyik vállalkozó bankhitellel akart átmeneti fedezetet szerezni, a pénzintézetnél azt mondták neki: éppen azért nem szívesen adnak hitelt, mert az állami pénzek befolyása - bizonytalan.

A jelenség önmagában is figyelmet igényel. Érdemes azonban egy másik, nem kevésbé nagy téteket forgató ügy kapcsán - a leendő európai uniós tagság szempontjából - is szemügyre venni. Hamarosan beköszönt az az idő, amikor egyének, kis és nagy cégek ezrei vághatnak bele az uniós pénzeken alapuló kormányzati megrendelések teljesítésébe. Tudjuk, a tagság első három évére csupán a felzárkóztatási alapokból elvben mintegy 2,8 milliárd eurónyi (mintegy 700 milliárd forintnyi!) forrást lehet majd megpályázni. Ha csupán ennek fele esetében sikerül végül elfogadott projekteket az asztalra tenni, az is irdatlan nagy pénz, amely mögött fejlesztési ügynökségek, önkormányzatok, vidéki gazdák, egyesülések, cégek és egyéni vállalkozások tömegei állnak majd.

Vajon lesz-e addigra elegendő tisztviselő, lesz-e olyan természetessé váló munkakultúra, és lesz-e olyan munkaszervezés, amely mellett az elnyert megrendelés mindvégig megmaradhat áldásnak - vagy sokan annak esnek majd áldozatául, hogy látszólag ígéretes kormányzati megrendeléshez jutottak?!

Mert a dolog sokszor még csak nem is a jó szándékon múlik. Tudunk olyan esetről, ahol úgy veszített valaki hat hetet az egyik minisztériumnál - "kis összegű", potom hárommillió forintos projektről volt csupán szó -, hogy ott még személy szerint is ismerték, sőt meg is becsülték. Mégis: előbb az egyik ügyintéző lett beteg, aztán a jogász, aztán azt a főosztályvezetőt helyezték máshová, akihez a dolog addig tartozott, s akinek aláírási joga lett volna, az utódra pedig heteket várni kellett. Végeredményben hat hétig semmi nem történt az aktával, utána kezdődött csak a szintén több hétig elhúzódó "rendes" ügyintézés. Közben a vállalkozó finanszírozzon, ahogy tud.

Vélelmezhető, hogy ha már a mai állami struktúra sem tud rendesen megbirkózni az éppen létező forgalmi állománnyal, az magától aligha fog megjavulni akkor, amikor a mai ügyletek sokszorosát kellene bonyolítani. Márpedig ha tömeges méretekben sem fog menni, ami ma esetleg csak egy szűkebb vállalkozói rétegnek fáj, az igen elgondolkodtató következményeket is előrevetíthet.

Mindenekelőtt egy mind tömegesebb bizalomvesztést általában az "EU-pénzek" és az "EU-ügyek" iránt. Hasonlatosan ahhoz, amilyen kárt vidéken okozott a SAPARD tehetetlensége. Aztán fel kell készülni arra, hogy mindebbe vállalkozók tömege tönkre is mehet, ami aligha érdek egy olyan gazdasági közegben, ahol a GDP kitermelését és a foglalkoztatás szavatolását éppen hogy tőlük várnák.

De ami a legfontosabb: tömegessé válhat - méghozzá kényszerből! - az is, hogy a pénzéhez állami fizetség híján nem jutó vállalkozó egyre tovább hárítja majd forráshiányát: és jöhet a normális piaci működést alapjaiban megmérgező "sorban állás". Ma a magánszférában még meglepően egészséges a fizetési figyelem. Ennek tartószövetét azonban egyszer lehet csak kikezdeni. A szétzilált fizetési morált utóbb helyreállítani nagyon nehéz lesz. Ha lehetséges egyáltalán.

Az EU részéről nem győzik inteni a leendő tagtársakat: javítani kell a kifizetési ügynökségek működésén. Vajon - még időben - eljön-e az a pillanat, amikor mindebben nemcsak brüsszeli kekeckedést látnak majd sokan, hanem saját gazdasági rendszerünk egészségére is kiható önérdeket is?