A "másik" Európai Unió

Az elmúlt hónapokban főként az intézményi változásokról volt szó, ám még meg sem száradt a tinta a Giscard-féle alkotmánytervezet szövegén, múlt héten egy másik szakértői csoport az EU-politikák lényegi elemeit javasolta gyökeresen új alapokra helyezni (leépítve például a közös agrárpolitika évtizedes rendszerét, és több, addigi közös politikai rezsimet részben-egészben újranacionalizálva, vagy legalábbis ésszerűsítve). Az előbbi - az intézményi - kezdeményezés a kereteket készülne mélyreható módon átszabni, az utóbbi immár a tartalmat célozza.

A jelenség szempontjából másodlagosnak tekinthető, hogy az André Sapir nevével fémjelzett újabb jelentés vajon valóban csupán egy vélemény a sok közül - ahogy napvilágra kerülése után Brüsszelben sietve kommentálták -, avagy Romano Prodi egyik tanácsadójáról lévén szó, valami komolyabb fogás akadt horogra. A nemzetközi sajtó össztüzétől a bizottsági tagok sorának heves reakciójáig ívelő visszajelzések önmagukban is elég jól bemérték, hogy a lényeg nem is annyira abban volt (van), hogy ki mondta, hanem hogy mit mondott.

A Sapir-jelentés nem is azért mérföldkő jelentőségű, mert a giscard-i kiinduló felvetésekhez hasonlóan mutat rá arra, hogy az eddigi EU immár legvégső lényegét - gazdaságpolitikáját, költségvetését, közös agrárrezsimjét - tekintve sem tartható tovább fenn korábbi formájában - önmagában sem, de végképp nem huszonöt taggal -, hanem mert amit pedzeget, az nem csupán korábbi totemek ledöntését és új utak keresését, hanem az előbbiekhez évtizedeken át ideológiai háttérül szolgáló alapvetések hátrahagyását is jelenti.

Az olyan sarkos megállapítások egy - évtizedeken át apránként kihordott és beüzemelt - közös gazdasági, politikai rendszerről, mint hogy az egész "iszonyú mennyiségű pénzt emészt föl és hosszú távon fenntarthatatlan", vagy hogy az EU a hetvenes évek eleje óta fokozódó versenyhátrányba került az Egyesült Államokkal szemben, és immár merészebb orvosságra van szükség - nos, ezek legalábbis magukért beszélnek. Gyökeresen új kiindulópontokról árulkodnak.

Különösen az utóbbi. Az évtizedes prioritáslista végleges átalakulásáról tanúskodva egyúttal.

Az EU (a hajdani EK, a közös piac) létét kezdetektől fogva az motiválta, hogy miként lehet tartósan prosperitást, gazdasági növekedést és stabilitást biztosítani úgy, hogy a mindezt keretbe foglaló intézményi, döntéshozási, együttélési forma nem a rivalizáláson, nem a nemzeti érdekek túlhajtásán, hanem az önként vállalt kölcsönös függőségen, szuverenitásmegosztáson és szolidaritáson alapul. Hogyan lehet tartósan beprogramozni azt, hogy a rendszer ne egymást sakkban tartó hatalmi paktumokon, hanem egymással összefonódó, és ezért már csak önérdekből is egymásra is tekintettel lévő közös cél- és intézményrendszeren alapuljon. Öt-tíz évvel a második világháború után érthető, ha az uniós keretek megteremtésénél ez volt az abszolút prioritás.

Annál sokatmondóbb, hogy mára a prioritás már az lehet, hogy milyen a piaci versenypozíciója az uniónak az Egyesült Államokhoz képest, vagy hogy mennyiben tekinthető az adott intézményi keret működőképesnek x számú taggal. Arra utal ugyanis, hogy az eredeti törekvések abszolútuma szertefoszlott. Szinte mindegy, hogy vajon azért, mert az új körülmények között már nem a korábbi szempon-

tok számítanak igazán fontosnak, vagy azért, mert e korábbi szempontok fontossága mára feledésbe merült. A lényegen ez érdemben alig változtat.

Azon tehát, hogy ma már nem a potenciális német fenyegetés kivédése, nem is a kétpólusú világ árnyékában a belső stabilitás biztosítása (vagy például a garantált mennyiségű és minőségű élelmiszerek olcsó elérhetősége) az abszolút cél, hanem - az első kettőről lassan mit sem gondolva - a világpiaci versenyképesség, az amerikaiakkal való rivalizálás a meghatározó kérdés, meg a praktikus, olcsó intézményrendszer. Ez a szemlélet - gazdasági-ésszerűségi prioritás egyfelől, intézményi, működőképességi elvárás másfelől - jelenti ma már azt a mércét, amihez képest egyre inkább az EU jövőjének is irányt szabó gondolkodás alakul napjainkban. Egyre inkább viszonyításul és felkészülési mércéül szolgálva a leendő tagoknak, így számunkra is.



kiemelés



Mára a prioritás már az lehet, hogy milyen a piaci versenypozíciója az uniónak az Egyesült Államokhoz képest, vagy hogy mennyiben tekinthető az adott intézményi keret működőképesnek x számú taggal.