A költségvetési deficitek tényleges kockázatai

a stabilitási paktumban megszabott 3 százalékos plafonnal.



n A deficit révén az állam növeli az államadósságot, amivel terheket rak a jövő generációk vállára. Politikusok természetesen szeretik elrejteni, miként tologatják a gazdagságot generációk között, számukra az a legfontosabb, hogy pénzzel el tudják hárítani a ma problémáit, és ki tudják fizetni az adott időpontra ígért juttatásokat. Az állam számláit kezelő könyvelők igyekeznek visszatartani a politikusokat attól, hogy csalással elfogadtassák velünk azokat a juttatásokat, amelyeknek a jövőbeni árát nem tudjuk felfogni. A könyvelők ugyanakkor arról képtelenek felvilágosítani minket, hogy mely deficitek indokoltak, és melyek nem.

A deficitek nemcsak azonnali politikai kérdéseket vetnek fel, hanem a gazdaságnak és a kockázatoknak a generációk közötti igazságos megosztását is. Egyetlen generációt sem lenne szabad egy más korosztály szükségtelen gazdasági kockázatainak elfogadására kényszeríteni. Azt viszont az adóknak és kiadásoknak a kormány általi megtervezése határozza meg, hogy a terheknek a későbbi generációkra való hárítása tisztességesnek tekinthető-e.

A deficit propagálói gyakran a bizalom elillanásának veszélyével indokolják a hiányt. Keynes nyomán azzal érvelnek, hogy a deficit még a recesszió vagy a depresszió előtt helyreállítja a bizalmat. Ez azonban olyan kezelés, mintha a Prozacot már az öngyilkossági hajlam jelentkezése előtt beadnák a betegnek. A deficit melletti érvek azonban gyakran korlátozott érvényűek. Japánban az egymást érő hiányok nyomán a GDP 140 százalékára rúgó államadósság halmozódott fel, anélkül, hogy ezzel a gazdaságban valamirevaló fellendülést kiváltottak volna. Itt tehát nem a keynesi elmélettel kezelhető problémák vannak a háttérben.

Eladósodott kormányok időnként azzal hárították el későbbi generációk adósságterheit, hogy inflációt gerjesztettek, így a közadósságot azokkal a befektetőkkel fizettették meg, akik az áremelkedés első jeleire nem szabadultak meg kötvényeiktől. A kormányok elvileg ismét folyamodhatnának ehhez a módszerhez, főleg ha az államadósságok nagyra növekszenek. Jelentős inflációra nem is lenne szükség, hiszen ne felejtsük, szerény, mindössze 6 százalékos éves inflációval az államadósság reálértékét mindössze 11 év alatt felére lehet csökkenteni. Emellett nem biztos, hogy a lakosság ellenállást fejtene ki a fokozatos drágulással szemben, mint ahogy politikusok is érvelhetnek az infláció gazdaságösztönző hatásával.

Az infláció tervezésénél azonban a demográfiából (csökkenő születésszámból) adódó monumentális, jövőbeni kötelezettségekkel is számolni kell. Az amerikai szövetségi nyugdíjalap kezelői 2003-as jelentésükben a mai árviszonyok melletti 3500 milliárd dolláros alaphiányt említenek, az idősek gyógyellátását szolgáló Medicare rendszer menedzserei pedig 5900 milliárdos forráshiánnyal ijesztgetnek. A lehetséges hiány mértéke Európában és Japánban még fenyegetőbb, az ottani súlyos demográfiai viszonyok miatt. A társadalombiztosítás latens zavarainak mértékét ezen túlmenően jelzi az is, hogy itt a kötelezettségek nem pénzben vannak kifejezve, hanem bizonyos életszínvonalra vonatkozó ígéretben, ezért emezeket nem lehet csak úgy "elinflálni". Emellett számolni kell azzal a ténnyel, hogy a demokráciákban a nyugdíjasok egy különösen erős politikai lobbit képeznek.

Mindez azt jelenti, hogy a generációk közötti elszámolások ügyét a mai gazdasági dilemmák középpontjába kell állítani. A nyugdíjrendszereinket és az állami költségvetéseket egy generációs könyvelési módszerrel kell elemezni, mert ez szavatolhatja, hogy a kockázatok arányosan legyenek elosztva a korosztályok között. Ennek megfelelően a nyugdíj- és az adórendszereket úgy kell megtervezni, hogy jobban figyelembe vegyék a körülmények változását, egyúttal el kell kerülni a jövőbeni meghatározott kifizetésekre vonatkozó ígéreteket. Ha például a demográfiai irányzatok vagy tartós gazdasági nehézségek miatt túl nagy terhek esnének a dolgozó rétegekre, akkor a nyugdíjkifizetéseket automatikusan csökkenteni kell, vagy növelni kell a munkában töltendő élettartamot.

Ilyen korrekciókra a következő évtizedekben mindenképpen sort kell keríteni, jóllehet a folyamatban számos egyenetlenség fog bekövetkezni. Szükség van tehát egy olyan rendszerre,

amellyel a kockázatoknak a generációk közötti megosztását ésszerűen lehet menedzselni. Napirendre lehet-e azonban tűzni ezt a kérdést most, amikor a növekedés lassulása miatt a politikusoknak a rövid távú megoldásokat kell keresniük? Nehéz idők - mint például a nagy válság - jó alkalmat nyújtottak alapvető változtatások bevezetésére. Jó vezetők számára (akikből sajnos kevés van) a mai, mérsékelt nehézségek jó alkalmat kínálnának a generációk közötti kockázatok jobb kezelési módjainak megvitatására.



Copyright: Project Syndicate

Robert J. Shiller-->