A költségvetési korrekció módjai

Figyelembe véve az elmúlt lassan három évben a közgazdasági racionalitással ellentétes fiskális politikát, a kiigazítás szükségességének felismerése is fontos lépés. A kiigazítás ténye mellett a korrekció sikere és fenntarthatósága szempontjából legalább olyan fontos a kiigazítás szerkezetének meghatározása.

A közgazdasági irodalom élesen elkülöníti a bevételek növelésére, illetve a kiadások csökkentésére alapozott költségvetési korrekciókat. A bevételek növelésére alapozottak általában nem voltak sikeresek, költségeik számottevőek voltak, és makrogazdasági hatásaik is kedvezőtlenek voltak a kiadások csökkentésén alapuló korrekcióval összevetve.

Különösen szembetűnő a költségvetési kiigazítás rövid távú növekedési hatásainak eltérése a két típusú kiigazítás során. Míg a bevételek növelésére alapuló kiigazítás a hagyományos keynesiánus hatások nyomán a bővülés lassulásával járt, addig a kiadások mérséklésére alapozó már rövid távon is gyorsuló növekedést eredményezhet. Ez a pozitív, nem keynesiánus hatás származhat abból, hogy a mérséklődő hiány és kiadások lehetővé teszik az államháztartási elvonás csökkentését és a magánszektor keresletének bővülését, hogy a csökkenő hiány és államadósság a kamatlábak mérséklődésével ösztönözheti a beruházásokat, vagy hogy a csökkenő folyó és jövőbeli adóterhelés nyomán a magánszektor időben előre hozza fogyasztási kiadásait. Az államháztartási kiadások csökkentésén alapuló kiigazítás fenntarthatóságát és pozitív növekedési hatásait az elmúlt évtizedben számos fejlett államban (különösen Finn-, Svéd- és Írországban, valamint Nagy-Britanniában) figyelhettük meg.

A kedvező hatások érvényesüléséhez több előfeltételnek is teljesülnie kell. Egyrészt valódi, érezhető mértékű kiadáscsökkentésnek kell bekövetkeznie: az államháztartási kiadásoknak mind reálértéken, mind GDP-arányosan csökkennie kell (Írország esetében 1986-88 között a GDP 7-8 százalékával, majd 1997-99 között további 4-5 százalékkal mérséklődtek a kiadások). Másrészt a kiadások csökkentésének szelektívnek kell lennie, és elsősorban a működési, a dologi, a bérjellegű kiadások mérséklésére irányulnia, és össze kell kapcsolódnia az elosztási rendszerek racionalizálásával. Harmadrészt a költségvetési kiigazítást támogatnia kell a monetáris és jövedelempolitikának: az előbbi a stabil árfolyam- és kamatfeltételekkel, az utóbbi a jövedelemkiáramlás kordában tartásával. Végezetül a kiigazítás elemeinek konzisztenseknek és hitelesnek kell lenniük, hogy a lakossági és vállalati szektorok keresletének jelzett növekedése bekövetkezzen.

Ha a bejelentett 2004-es költségvetési prioritásokat megnézzük, akkor azt kell mondanunk, hogy a lehetséges két út közül a rövid távon könnyebb, de kedvezőtlenebb hatásokkal járót kívánja a kormányzat választani. Az egymással rövid távon nehezen összeegyeztethető célok (egyensúly javítása, versenyképesség és reáljövedelmek növelése) megvalósíthatóságában bízva a kiigazítás alapja a bevételek kiadások reálértékét meghaladó, erőteljes reál- és GDP-arányos növelése. Emellett azonban elmarad az immár 54 százalékos GDP-arányos államháztartási redisztribúció csökkentése, a bevételek egyoldalú növelése nem teszi lehetővé az adórendszer ésszerű átalakítását, a kiadások alakulásában a kényszerpályák miatt sok racionalitás nem tapasztalható, a bejelentett euróövezeti csatlakozáshoz szükséges fiskális kiigazítás feltételei nem mutathatók ki.

Az egymással nehezen összeegyeztethető gazdaságpolitikai célok, a kiigazítás jelzett hiányosságai, kiegészítve a várható alkufolyamatokban gyenge kormányzattal, kérdésessé teszik a tervezett korrekció tartósságát és sikerességét. Ugyanakkor két dolog nem kérdéses. Egyrészt a meghirdetett kiigazítás rövid és középtávú makrogazdasági hatásai sokkal kedvezőtlenebbek lesznek, mint ha a korrekció a kiadások csökkentésére alapulna. Másrészt a kormányzat a kiadások csökkentését el nem kerülheti, csak időben eltolhatja, mondjuk 2005-2006-ra, amikor az euró célul kitűzött bevezetése és az EU-tagsággal kapcsolatos többletterhek vállalása miatt a kiadások még erőteljesebb racionalizálására és csökkentésére lesz szükség.



A szerző az ICEG európai központjának igazgatója